…mögötte egy alig húszéves nővér lépett be, hóna alatt tablettel. A lakást egyszerre árasztotta el az utca hideg levegője, a dohány fanyar szaga és az alkohol csípős illata – az élő világ szagai, amelyek brutális erővel törtek be a fanatikus áhítattól fojtogató térbe.
– Hol a beteg? – kérdezte a mentőtiszt, miközben egyetlen gyors mozdulattal végigmérte az előszobát, majd azonnal a földön fekvő alakra tapadt a tekintete. – A francba… Quincke-ödéma, gégeszűkület. Nóra, adrenalin, prednizolon, azonnal!
Térdre esett Eszter mellé, félresöpörve azt a tálat, amelyben Melinda szentelt vizet szorongatott. A víz szétfröccsent a laminált padlón, apró tócsákban csillogva.
– Mit művelsz, te istentelen?! – visította az anyós, és keselyűként tornyosult az orvos fölé. – Ne nyúlj hozzá! Ez szentelt víz! Nem beteg, megszállta valami! Ne merd beleszúrni a mérgeidet, tönkreteszed a lelkét!
– Asszonyom, lépjen hátrébb! – mordult rá a mentőtiszt, fel sem nézve. Már tépte Eszter otthoni kardigánjának ujját, szabaddá téve a vállát. – Fullad, perceken belül megfullad. Nóra, szívd fel!
– Nem engedem! – Melinda, korát meghazudtoló gyorsasággal, rámarkolt a nővér csuklójára, aki épp az ampullát pattintotta fel. – Nem hagyom, hogy mérgekkel pusztítsátok a lányt! Takarodjatok a házamból! Fehér köpenyes sátánisták!
A megrettent nővér kezéből kicsúszott az ampulla, és csörömpölve tört darabokra a padlón.
Eszter kiáltani próbált, de csak egy nyálkás, fuldokló hang szakadt fel a torkából. Oldalról látta az egészet, mintha egy idegen jelenet peregne előtte, és képtelen volt elhinni, hogy mindez valóban megtörténik. Nem az allergia ölte meg, nem a mogyoró – a családja tette, miközben az orvosok kétségbeesetten próbálták megmenteni.
– Ember! – ordította a mentőtiszt Barnabás felé, aki a ruhafogasnak lapulva igyekezett eggyé válni a kabátokkal. – Vidd innen az anyádat, mert nem vállalok felelősséget magamért! A feleséged haldoklik, megvakultál?!
Barnabás egyik lábáról a másikra állt, kezei remegtek.
– Anya… anya, hát ők orvosok… – hebegte elcsukló hangon. – Talán… talán hagyni kellene… tényleg nem kap levegőt…
– Hallgass, te szerencsétlen! – csattant fel Melinda, villámló szemmel fordulva felé. – Zöldséggé teszik! Én jobban tudom! Imádkozunk, és felkel!
A mentőtiszt megértette, hogy segítségre itt nem számíthat. Egyenesbe vágta magát, majd szó nélkül, a testével lökte a testes asszonyt a fal felé. Melinda felszisszent, válla a szekrénynek csapódott.
– Még egy lépés, és kivertem a fogait, eskü ide vagy oda – mondta halkan, dermesztő nyugalommal, közvetlen az arcába. – Nóra, új ampullát. Azonnal!
Miközben az anyós felháborodásától levegő után kapkodott, az orvos már Eszter vállába szúrta a tűt. Egy injekció, majd még egy – ezúttal könyökhajlatba, biztos kézzel találva meg a vénát.
Forró hullám söpört végig Eszter testén, fejébe szökött a vér. A szíve őrült tempóban kezdett verni, mintha szét akarná feszíteni a mellkasát. De a legfontosabb: a torkát szorító vasmarkolat lassan engedett. Az első lélegzet görcsös volt, fájdalmas, fémes ízzel telt meg a szája, de levegő jutott a tüdejébe. Köhögni kezdett, könnyek fröccsentek a szeméből, ám már kapott levegőt.
– Vegyen levegőt, úgy, nagyon jó – mormolta a mentőtiszt, immár nyugodtabban, miközben kitapintotta a pulzusát. – Így. Mindjárt jobb lesz, az ödéma lelohad.
Melinda, magához térve a döbbenetből, újra megszólalt, de közelebb már nem mert menni.
– Barbárok… drogosok… Mit fecskendeztetek belé? Most már tisztátalan lesz! Panaszt teszek! Elmegyek a legfelsőbb egyházi vezetőkig! Erőszakoskodtok a saját otthonomban!
– Oda ír, ahová akar, akár a lottózóba is – vágta oda az orvos, le sem véve a szemét Eszterről. A foltok halványodni kezdtek, az ajkáról eltűnt a lidérces kék árnyalat. – Viszont magára érdemes lenne feljelentést tenni. Segítségnyújtás akadályozása. Tudja, hogy még két perc, és nem hozzuk vissza? Az agya károsodott volna. Ez gyilkosság, asszonyom. És a fia bűntárs.
Barnabás összerezzent, mintha áram ütötte volna meg. Elszakadt végre a faltól, és bizonytalan léptekkel közelebb ment a feleségéhez.
– Eszter… jól vagy? – kérdezte bűnbánó, kutyaszerű mosollyal. – Látod, minden rendben lett. Anyu csak ideges volt… jót akart…
Eszter alulról nézett rá. A tudata kitisztult, az adrenalin kiégette belőle a félelmet, helyén jeges, éles gyűlölet maradt. Nem a férjét látta, hanem egy idegen, nyálkás alakot, aki hideg fejjel nézte végig az agóniáját, nehogy megbántsa az anyját.
– Kórházba megyünk? – kérdezte a mentőtiszt, miközben visszapakolta az eszközöket a táskába. – Infúzió, megfigyelés nem ártana. Erős reakció volt.
Eszter megpróbált felülni. Szédült, a keze remegett, de határozottan megrázta a fejét. Beszélni fájt, a hangja rekedt volt, idegen.
– Nem… – préselte ki. – Maradok. Van… van még dolgom itt. Hagyjon holnapra valamit.
– Ahogy gondolja – sóhajtott az orvos, pontosan érezve, hogy ebben a lakásban rosszabb a légkör, mint egy intenzív osztályon. – Itt hagyok pár ampulla dexametazont. Ha újra kezdődik, gondolkodás nélkül adja be. És még valami… – jelentőségteljes pillantást vetett Melindára, aki demonstratívan a tükör felé fordulva igazgatta a haját. – Nézze meg, mit eszik. Sőt, inkább meneküljön innen. Itt nem orvosi eset van, hanem másféle kór.
A mentősök távoztak, maguk után hagyva a gyógyszerek szagát és egy beteljesült csoda fura érzetét, amelyet a lakás gazdái egyáltalán nem értékeltek. Az ajtó becsapódott. Csend ereszkedett a térre, csak Eszter nehéz, egyenetlen légzése törte meg.
Melinda ekkor hirtelen megfordult, az arca a győztesek diadalával ragyogott.
– Na ugye! – kiáltotta, karjait az ég felé emelve. – Mondtam én! Imádkoztam, megszenteltem, és a démonok meghátráltak! Ezek a kuruzslók csak szurkálni tudnak. Ha nincs az én hitem, Eszter, most hidegen feküdnél. Hálásnak kellene lenned, nem így nézni rám!
Barnabás azonnal ráerősített, lelkesen bólogatva: – Igen, Eszter, tényleg. A lényeg, hogy vége. Anyának igaza lehet, ki tudja, talán az ima segített. Csináljak egy teát? Kamillát?
Eszter lassan, a falnak támaszkodva felállt. A térdei remegtek, teste gyenge volt, mintha hosszú betegség után lábadozna, de belül sötét, nehéz hullám emelkedett. Ránézett a padlón heverő üres ampullára, a szétloccsant szentelt vízre, arra a két arcra, amelyet a saját igazukba vetett őrült bizonyosság világított meg.
– Teát? – ismételte suttogva, és ettől a suttogástól Barnabás hátán végigfutott a hideg.
– Nem, Barnabás. Teát nem fogunk inni.
Eszter a kanapéra rogyott, karjaival átölelte magát, hogy csillapítsa az egész testét rázó remegést. Nem a hideg miatt volt – az adrenalin és a vénájába pumpált hormonok hatása múlt ki belőle. A szíve még mindig vadul vert, mint egy csapdába esett madár, de a mellkasában sípoló rémületet mély, bár rekedt lélegzet váltotta fel. Úgy érezte magát, mintha darálóba került volna, majd sebtében összerakták volna, néhány alkatrészt elfelejtve.
A szobából kifelé vezető folyosó felől ekkor már másféle zajok kezdtek beszűrődni, és Eszter pontosan tudta, hogy ami ezután következik, legalább olyan félelmetes lesz, mint az, amin az imént átment.