— Ugye nem tettél ebbe földimogyorót?! — Eszter minden szemérmességet félretéve kiköpte a félig megrágott házi süteményt a tenyerébe. A szájpadlása már bizseregni kezdett, mintha durva csiszolópapírral húzták volna végig. — Melinda, ezerszer elmondtam: dióféléktől Quincke-ödémám lesz. Ez nem hiszti, hanem életveszély.
Az anyósa a mosogatónál állt, komótosan szappanozta a tányért, és még csak hátra sem fordult. A színes köntösbe bújtatott, széles háta rendíthetetlen nyugalmat sugárzott, mintha egy szobor lett volna.
— Jaj, ne kezdd már megint, Eszter — legyintett. — Annyi mogyoró volt benne, amennyit a macska sírva hagy. Csak az illata kedvéért raktam bele, hogy finomabb legyen. Mindig kitalálsz magadnak valami nyavalyát, csak hogy körülötted forogjon a világ. Egyél szépen, és ne bosszantsd az Urat, az ételt kidobni bűn.
Eszter nyelve elnehezült, mintha vattából lett volna, kitöltötte az egész száját. A torka láthatatlan szorítást érzett, mint egy acélkarika. A pánik hideg hulláma tarkón vágta. Ismerte ezt a forgatókönyvet: legfeljebb öt perce volt, mielőtt a légcsöve teljesen elzáródik. A szék csattanva borult fel, amikor a hálószoba felé vetette magát, a komódhoz, ahol a felső fiókban mindig ott lapult a „vészneszesszer” — ampullás Suprastin, fecskendők, és végső esetre dexametazon.
Olyan erővel rántotta ki a fiókot, hogy majdnem kiszakadt a sínről. Bent régi csekkek, cérnagombolyagok, egy egyházi naptár és egy halom zsebkendő hevert. Gyógyszernek nyoma sem volt.
Eszter kétségbeesetten túrta fel a tartalmát, mindent a padlóra hajigált. Semmi. Se tabletta, se ampulla, se fecskendő. A fürdőszobába rohant, feltépte a tükrös szekrényt: fogkrémek, krémek, Barnabás borotvahabja. Orvosság egy szál se. A levegő vékony, ijesztő sípolással jutott a tüdejébe.
— Hol van…? — préselte ki magából rekedten, miközben a folyosóra támolygott, és a félfának támaszkodott, mert a lábai megadták magukat. — Hol van a gyógyszerem?!
Melinda kilépett a konyhából, kezét konyharuhába törölgetve. Mögötte Barnabás ballagott, a süteményt rágcsálva. Úgy festett, mint egy rajtakapott iskolás.
— Rendbe tettem a lakást — mondta az anyós higgadt, kioktató hangon. — Kidobtam azt a sok vegyszert. Nem bírom nézni, ahogy egy fiatal nő mérgezi magát. Ezek a tabletták mind az ördögtől valók. A hitedet fojtod el velük.
— Te… mit csináltál? — Eszter a torkához kapott. Az arca lángolt, a nyaka bőre feszült, lilás-vörös foltokkal tarkítva.
— Amit hallottál. Már reggel levittem a szemétledobóba — Melinda összefonta a kezét a hasán, és szánakozó fölénnyel nézett a fuldokló menyére. — A betegség nem a testben van, Eszter, hanem a lélekben. A démonok gyötörnek, mert nem jársz templomba, nem tartod a böjtöt. Hoztam imakönyvet, szentelt vizet. Most szépen megöntözünk, imádkozunk, megbánod a gőgöd, és elmúlik. Ez mind idegi eredetű, pszichoszomatikus.
Eszter Barnabásra nézett. A férfi a falnak dőlve állt, tekintete ide-oda cikázott felesége egyre torzuló arca és anyja magabiztos nyugalma között. A szemében állati félelem ült — nem Eszter életéért, hanem az anyja haragjától. Látta, hogy baj van, nagyon is, de az évek alatt belénevelt engedelmesség lebénította.
A levegő elfogyott. Minden lélegzetvétel küzdelem volt, a mellkasa rángatózott, de oxigén nem jutott be. Érezte, ahogy a szemhéjai megduzzadnak, keskeny résekké szűkülnek. Lecsúszott a fal mentén a padlóra, rekedten hörögve, körmével kaparva a tapétát.
— Anyád kidobta az összes allergiagyógyszeremet, mert szerinte ez csak lélek kérdése, én meg most megfulladok! — zihálta. — Barnabás, te nézed, ahogy bedagadok, ahelyett hogy mentőt hívnál!
— Anya… talán… talán tényleg orvost kéne… — hebegte Barnabás alig hallhatóan, de még csak a telefon felé sem mozdult. — Nézd meg, teljesen vörös…
— Pszt! — förmedt rá Melinda, miközben előhúzott a köntöse zsebéből egy kis műanyag flakont. — Ne kelts pánikot. Ezek a démonok távoznak, azért rángatózik. Most megmossuk szentelt vízzel, elmondjuk a Miatyánkot, és jobb lesz. Az orvosok többet ártanak, mint használnak. Én éltem eleget, tudom, mi a rend. Ne támogasd az ő hisztériáját.
Az anyós Eszter felé lépett, már csavarta is le a kupakot. Eszter próbált hátrébb kúszni, de a teste nem engedelmeskedett. Színes foltok úsztak a szeme előtt, érezte, hogy elájul. A férje mozdulatlanul állt, kezeit a melegítőnadrág zsebébe süllyesztve, a padlót bámulva.
— Uram, könyörülj szolgálólelkeden… — kezdte Melinda éneklő hangon, és vizet fröcskölt Eszter arcába. A hideg cseppek az orrába folytak, még jobban akadályozva a görcsös lélegzést.
Eszter minden maradék erejét összeszedte. A düh tartotta életben. Nem itt fog meghalni, egy koszos lábtörlőn, egy megszállott fanatikus motyogása és egy gyáva férj hallgatása mellett. A keze kitapogatta a farmerzsebében a telefonját. Kolbásszá dagadt ujjai nehezen oldották fel a kijelzőt.
— Barnabás… — hörögte, miközben megnyomta a segélyhívót. — Te… halott ember vagy.
Melinda megpróbálta kicsapni a készüléket a kezéből, de Eszter görcsösen szorította, összegömbölyödve a padlón. A kicsengés végtelennek tűnt.
— Mentő… — suttogta a mikrofonba, amikor végre felvették. — Cím… anafilaxiás sokk… az ajtó… nyitva…
A világ beszűkült egy koszos foltra az előszobaszőnyegen. A hangok mintha víz alól érkeztek volna: az anyós tompa mormolása, a saját sípoló hörgése, Barnabás papucsának csoszogása. Érezte, ahogy az élet cseppenként kifolyik belőle minden sikertelen lélegzetvétellel. Az arca ólommaszkká vált, az ajkai úgy feldagadtak, hogy az orrát is eltakarták, a szemei alig engedtek be fényt.
Hirtelen ököllel kezdték verni az ajtót. Hangosan, parancsolóan, mintha a hely gazdái lennének.
— Ki az ördög jön ilyenkor? — morgott Melinda ingerülten, tovább locsolva a vizet. — Barnabás, ne nyiss ajtót. Ezek a démonok, érzik az ima erejét.
Az ütés megismétlődött, és egy férfihang kiáltott kintről: — Mentőszolgálat! Azonnal nyissák ki!
Barnabás összerezzent. Anyjára nézett, majd az ajtóra, végül a már kékülő feleségére. Nem együttérzésből, hanem az elszámoltatástól való félelemből döntött: odaugrott a zárhoz, és elfordította a gombot.
Az ajtó kivágódott, és két ember rontott be a lakásba. Elöl egy zömök mentőtiszt lépett be táskával a kezében, mögötte egy fiatal nővér, és a friss levegő, a fertőtlenítő és az utca szaga egyszerre töltötte meg a fullasztó teret, előkészítve mindazt, ami a következő pillanatban történt.