Aha. A húzódzkodó rúd! Azt legalább összerakta, viszont már több mint egy éve ott hevert a sarokban, mert képtelen volt végre felszerelni a falra.
Akkor mégis hol jelenik meg az a bizonyos „férfimunka”?
Nóra végül nem szólt semmit.
Csak nézte őt — azt a férfit, akivel együtt alszik, együtt eszik, akivel megosztja a lakást — és egyszer csak világossá vált számára: ha ma találkozna vele először, ez az alkalom egyszerre lenne az első és az utolsó randijuk.
Nem azért, mert Balázs rossz ember lenne. Egyáltalán nem. Csak éppen nem az az ember, akire neki szüksége van. Nem érdekli az élet mélysége, nem kutat válaszok után, nem akar fejlődni. Számára a kényelem annyit jelent, hogy nincs feszültség, az intimitás pedig azt, hogy nincsenek viták. Ez önmagában se nem jó, se nem rossz — egyszerűen más.
„Hogyan kerültem ilyen közel valakihez, aki ennyire nem én vagyok?” — villant át Nórán.
— És te? — kérdezte Balázs váratlanul. — Te úgy élsz, ahogy szeretnél? Azt csinálod, amit igazán akarsz?
— Én? — Nóra elmosolyodott. — Nem — rázta meg a fejét lassan. — Még nem.
Az ablak felé fordult. Odakint egy pár sétált el kézen fogva, nevetve, mintha a világ a legtermészetesebb hely lenne számukra.
Abban a pillanatban megértette: lépnie kell. Ha másképp szeretne élni, akkor nem holnap, nem majd egyszer — hanem most kell elkezdenie. Különben észrevétlenül egy idegen életet fog végigélni, nem a sajátját.
— Köszönöm, hogy elmondtad — szólalt meg halkan. — Érdekes volt.
Balázs elmosolyodott.
— Jó kis játék volt. Játszhatnánk ilyet máskor is, néha.
Nóra bólintott, és közben átfutott rajta a gondolat: talán még sincs minden elveszve?
Néhány hónappal később Nóra újra Eszterrel ült egy asztalnál. Ezúttal a kedvenc kávézójukban találkoztak.
— Rég beszéltünk — jegyezte meg Eszter, miközben belekortyolt a cappuccinójába. — Na mesélj, milyen lett a „randi az idegennel”? Fellángolt újra a szerelem?
Nóra mosolyogva megrázta a fejét.
— Nem. Rájöttem, hogy egy illúzióban éltem. Azt hittem, Balázs teljesen más ember, mint amilyen valójában, és emiatt sértődtem meg rá újra meg újra. Ennyi az egész.
— És akkor?
— Válunk.
Eszter bólintott, mintha pontosan erre számított volna.
— Én is — mondta, majd elmosolyodott.
Nóra döbbenten nézett rá.
— Komolyan? Azt hittem, te és Márk… úgy tűnt, nálatok minden rendben van.
— Rendben is volt. Ahogy nálatok is — felelte Eszter. — Emlékszel, meséltem, hogy mindig rángatott el sétálni, amikor én csak nyugodtan leültem volna?
Nóra bólintott.
— Egyszer azt mondtam neki: jó, menjünk. Tudod, mit válaszolt?
Eszter felnevetett.
— Azt, hogy csak viccelt. Pedig pontosan tudtam, hogy soha nem akart sehová menni. Akkor is mondtam neked: csak bűntudatot akart kelteni bennem.
— Hát… nem tudom — vont vállat Nóra.
— Mit nem tudsz? — legyintett Eszter. — De mindegy. Nemrég az anyjánál voltunk, és mutatta, milyen felmosót kapott ajándékba. Tudod, azt, amit nem kell kézzel csavarni. Márk erre felhorkant, és kijelentette, hogy az ő feleségének — vagyis nekem — ilyenre nincs szüksége, mert ha ilyennel mosnék fel, elhíznék. Mondd meg, mi van egy ilyen ember fejében?
Nóra Eszterre nézett, és most először látta őt igazán szomorúnak. Aztán Eszter összeszedte magát, és az arca ismét pajkos, vidám lett.
— Elég a búslakodásból. Fiatalok vagyunk, szépek, és hála az égnek, időben felismertük, hogy nem a megfelelő férfiak állnak mellettünk. Így nekünk is van esélyünk — és nekik is — arra, hogy olyasvalakivel találkozzunk, aki tényleg hozzánk illik.
— Nem félsz attól, hogy esetleg sosem találjuk meg őket? — kérdezte hirtelen Nóra.
— Félek — válaszolta őszintén Eszter. — De még jobban rettegek attól, hogy ötvenévesen felébredek, és rájövök: nem a saját életemet éltem. Te mit érzel?
Nóra elmosolyodott.
— Én is félek. De ha a férjed nem hajlandó kompromisszumokra, akkor inkább magamat választom, nem őt.
— Akkor hát a jövőre? — emelte fel a csészéjét Eszter.
— A jövőre — bólintott Nóra. — És arra, hogy mindkettőnknek úgy alakuljon, ahogyan elképzeltük.
A csészék finoman összekoccantak az asztal felett.