— Milyen napod volt? — kérdezte Nóra, miután pár másodpercnyi csend megint közéjük telepedett.
— Elment — felelte Balázs kurtán.
Nóra rögtön érezte, hogy ez a találkozás nem lesz egyszerű. A férje mintha falat húzott volna maga köré: szűkszavú volt, zárt, és láthatóan nem törekedett arra, hogy beszélgetés alakuljon ki köztük. És ebben a pillanatban egy kellemetlen felismerés hasított belé: Balázs mindig is ilyen volt. Ő volt az, aki kérdezett, faggatott, próbálta kibontani, megérteni, közelebb férkőzni hozzá — mert hinni akarta, hogy a távolságtartás mögött ott van az az ember, akibe beleszeretett.
— Írtad egyszer, hogy nem igazán azt csinálod, amit szeretnél — folytatta óvatosan. — Ha bármi lehetnél… mi lennél igazán?
Balázs soha nem fogalmazott ezt meg így előtte, de Nóra észrevette, mennyire nem lelkesíti a munkája. Próbált már erről beszélgetni vele, de a válasz mindig egy vállrándítás volt. Most viszont mégiscsak egyfajta első randi hangulata lengte körül őket — talán most megnyílik.
— Teljesen rendben van a munkám — vont vállat Balázs. — Régen, még középiskolában azt hittem, autókat fogok tervezni… de nem így alakult.
— Tényleg? Miért nem?
— Nem mentem továbbtanulni. Rosszul tanultam. Apám betett abba a cégbe, ahol ő is dolgozott. Így keveredtem bele az IT-ba. Most egész jól keresek. Lehetne több is, persze, de ahhoz hajtani kéne. És az sem biztos, hogy megérné. Így megvan a fix. A stabilitás a legfontosabb, nem?
Nóra bólintott. Figyelmesen hallgatta azt az embert, akivel két éve él együtt — és mégis egyre inkább úgy érezte, alig ismeri.
— És amikor nem dolgozol? Mivel töltöd az időd? — kérdezte.
— Sorozatokat nézek. Néha játszom. Hétvégén leugrunk a srácokkal egy bárba.
— Olvasni szoktál?
— Hát… néha. Gyerekként igen. Mostanában valahogy nincs rá idő.
— Akkoriban milyen könyveket szerettél?
— Mindent.
— És filmek? — kapaszkodott tovább Nóra. — Milyen műfaj jön be?
— Akció, vígjáték. Amihez nem kell gondolkodni.
— Dráma?
— Az fárasztó. Elég a meló után, nem akarok még szomorkodni is.
— Mit láttál legutóbb? Filmet vagy sorozatot? — próbált végre valami közös pontot találni.
Balázs elhallgatott, szemmel láthatóan kutatva az emlékeiben.
— Teljesen mindegy — mondta végül. — Nekem ezek csak háttérzajok.
— Van olyan hely, ahová szívesen elutaznál? Egy ország, ami vonz? — kérdezte újra Nóra.
— Nem igazán. Nekem itt is jó.
Ekkor megérkezett az étel, és egy időre megszakadt a beszélgetés.
Nóra összezavarodott. Ő mindig utazni akart. Kiállításokra járni, színházba menni, élményeket gyűjteni. Balázs korábban mintha egyetértett volna vele, mégis újra és újra otthon maradtak. Mindig volt valami kifogás. Most pedig kimondta: ő alapvetően otthonülő típus, aki békében akar élni, gondolkodás nélkül.
— Mi a legfontosabb számodra az életben? — kérdezte halkan.
— Hát… a család, gondolom. Hogy minden kiszámítható legyen. Rend legyen otthon, mindig legyen kész étel… meg a feleség — itt megakadt egy pillanatra.
— Milyen feleség? — kérdezett vissza Nóra. — Milyennek képzeled?
— Gondoskodó. Olyan, aki támogat, vezeti a háztartást, dolgozik is, és nem terhel engem a problémáival.
— És te? — nézett rá Nóra kérdőn. — Ha ő dolgozik és viszi a háztartást, nem lenne természetes, hogy te is kiveszed a részed?
— Van női munka, meg férfimunka — zárta rövidre Balázs. — Ő csinálja a nőit.
Nóra már majdnem gúnyosan rákérdezett a hónapok óta összeszerelésre váró szekrényre, a soha meg nem vásárolt klímára, amit Balázs megtiltott neki, mondván, majd ő kiválasztja, vagy a régóta rossz mosógépre, amihez szerelőt sem hívhatott. És arra a valamire is, amit Balázs nemrég vett magának, de most még a neve sem jutott eszébe.