A hordágy mellől óvatos mozdulatokkal emelték át a nagy ágyra. A matrac puhán süppedt alá alatta, idegenül, mintha nem is az övé lenne. A mennyezet repedéseit nézte, miközben a mentősök rövid, tárgyilagos mondatokkal egyeztettek, majd csendben összepakoltak. Az ajtó becsukódott, a lakás zaja elhalt, és Gábor egyedül maradt a félhomályban.
A teste nehéz volt, minden lélegzetvétel külön erőfeszítést kívánt. A gondolatai azonban éberek maradtak: képek villantak fel a múltból, döntések, amelyeket egykor könnyedén hozott meg, és amelyek súlyát csak most kezdte igazán érezni. Tudta, hogy munkája már nincs, a megszokott rend felbomlott, és az a biztonság, amelyre mindig számított, egyik napról a másikra elpárolgott.
Alexandra lépteit hallotta valahol a lakás mélyén, de nem jött be hozzá. Ez a távolság többet mondott bármilyen szónál. Gáborban lassan tudatosult, hogy nem csupán a teste mondott csődöt, hanem az élete is fordulóponthoz érkezett. A nagy ágy, amelyen feküdt, egyszerre lett menedék és ítélet: itt kell szembenéznie mindazzal, amit elrontott, és azzal is, ami még vár rá. A csönd sűrűn telepedett rá, és ő először érezte igazán, hogy nincs hová menekülnie – csak előre, ismeretlenül, egy teljesen új valóság felé.