A hordágyon fekve, a feje fölött sürgő-forgó nővérek félmondatait hallgatva Gáborban lassan, de kérlelhetetlenül gyökeret vert egy nyomasztó sejtelem. Amit addig helyes döntésnek hitt, hirtelen veszélyes kérdőjellé vált benne.
Nem sokkal később az orvosok beléptek a leletekkel. Enyhe agyrázkódás, több eltört borda – súlyosnak tűnt, de nem életveszélyesnek. Teljes nyugalmat írtak elő, és közölték, hogy két nap múlva hazaengedik, ott folytatódhat a lábadozás. Ebben a pillanatban született meg benne egy merész gondolat. Vakmerő volt, kockázatos, mégis elkerülhetetlennek érezte.
Mi lenne, ha rosszabbnak mutatná az állapotát, mint amilyen valójában? Ha hazatérés után félájultnak tettetné magát, hogy figyelhessen, hallgathasson, és végre tisztán lásson Alexandra, Balázs és a körülötte lévők valódi arcáról? Gábor magához hívatta Klimov doktort, aki tizenöt éve volt a kezelőorvosa, és akiben feltétel nélkül megbízott.
– Doktor úr, szívességre van szükségem. Olyanra, ami elsőre őrültségnek hangzik.
Részletesen feltárta a tervét. Klimov eleinte hezitált, ám Gábor hajthatatlan maradt. Bőkezűen felajánlott mindent, ami biztosította, hogy az egészségügyi személyzet hallgasson: hivatalosan súlyos állapotban van, magánál van ugyan, de gyenge, és képtelen érdemben kommunikálni.
Két nappal később hazaszállították. A fővárosi ház kívülről változatlan volt, mégis idegennek tűnt számára. A magánmentő megállt a bejáratnál, a hordágyat felvitték a második emeletre. Alexandra közben a nappaliban telefonált, és fel sem állt, hogy fogadja. Gábort végül lefektették a szobájában, ahol mozdulatlanul fekve már tudta, hogy innentől minden másként lesz.