A műszaki egységek már dolgoztak, amikor őt hordágyra emelték. Mentőautó, villódzó fények, kapkodás, majd a kórház steril káosza váltotta egymást. Amikor végül magához tért a sürgősségin, éles fehér fény hasított a szemébe, mintha reflektort irányítottak volna rá. Orvosok mozogtak körülötte gyors, begyakorolt mozdulatokkal.
Tűszúrások, infúziók, szüntelen pittyegő monitorok. A fájdalom tompa hullámokban érkezett, de a tudata tiszta maradt. Egy elhúzott paraván mögül halk beszélgetés szűrődött át. Két nővér töltötte az adatlapokat, és nem suttogtak eléggé.
— Hívta már a felesége?
— Igen, telefonált. De furcsa volt… egy szóval sem kérdezte, hogy van. Csak azt firtatta, mennyire súlyos az állapota, van‑e életbiztosítása, ilyesmik.
— Ez elég hidegen hangzik.
— Hát igen. Alig egy éve házasok.
„Már az örökségen jár az esze” — futott át Gáboron a gondolat, és jeges borzongás szaladt végig a hátán, ami nem a sérüléseiből fakadt. Alexandra, a felesége mindössze nyolc hónapja. Az a nő, aki végül igent mondott, miután ő kitartóan kérte, és a családja is nyomást gyakorolt rá, mondván: a gyerekeinek szükségük van egy anyára. Márk és Nóra akkor hat- és négyévesek voltak.
Az első feleségét, Krisztinát három éve veszítette el. A rák könyörtelen gyorsasággal vitte el. A gyász teljesen szétszedte, eltévedt benne, és sokáig képtelen volt úgy gondoskodni a gyerekeiről, ahogy kellett volna. A rokonok újra és újra emlékeztették: össze kell szednie magát, a gyerekeknek stabilitás kell, egy női támasz.
Alexandrával egy céges rendezvényen találkozott először. Megnyerő volt, kifinomult, könnyű volt vele beszélgetni. Elindult köztük valami, legalábbis ő így élte meg. Úgy tűnt, a nő figyel rá, érdekli az élete. Nyolc hónappal később egy visszafogott esküvőn mondták ki az igent. Gábor akkor őszintén azt hitte, jó döntést hozott.