— suttogta a tükörképének. — Nem fogok többé könyörögni.
A reggel feszülten indult. Zoltán a konyhában állt, álmosan dörzsölte a szemét, majd elégedetlenül odavetette:
— Megint nincs rendes reggeli? Kását kértem.
Nóra lassan fordult felé, mintha minden mozdulat súlyt cipelt volna.
— Nem bírom főzni. Az illatától is felfordul a gyomrom. Toxikózisom van.
— Ugyan már, kifogások! — legyintett Zoltán. — Egy férj kedvéért ezt ki lehet bírni.
— És te a feleségedért nem tudsz magadnak sütni egy tojást? Vagy legalább nem balhét csinálni egy tányér miatt?
Zoltán felállt, közelebb lépett, hangja megkeményedett.
— Azt szeretném, ha itthon szeretnének! Nem úgy élni, mint valami társbérletben, ahol mindenki csak magáért van.
Nóra mély levegőt vett.
— Én meg azt, hogy észrevegyék, amit csinálok. Ne természetesnek vegyék. Nem konyhai gép vagyok, Zoltán, hanem ember.
— Mindent kiforgatsz! — csattant fel. — Ha neked ez a fontos, legyen igazad. Én elmegyek.
— Menj csak — felelte alig hallhatóan. — Csak ne csodálkozz, ha egyszer nem leszek itt, hogy végighallgassam a panaszaidat.
Késő este Nóra elővette a pénzes dobozt. Egyszer számolt. Aztán újra. Harmadszor is. Mindössze háromezer forint maradt benne, a többi eltűnt.
Azonnal tárcsázott.
— Hol van a pénz?
Csend. Majd Zoltán hangja a vonal túlsó végén:
— Elvittem. Gumikra. Az autó… hát, tudod.