— Ugye te is érted — folytatta Nóra, és a hangja megremegett. — A beleegyezésem nélkül nyúltál hozzá. Ezek a közös megtakarításaink voltak, Zoltán. A miénk. A kislányunk miatt tettük félre. Azért a napért, amikor megszületik. És te…
— Ne kezdd el — vágott közbe türelmetlenül. — Majd pótoljuk. Most az számít, hogy biztonságos legyen az autó. Ez észszerű döntés.
— Nem — rázta a fejét Nóra. — Ez nem észszerűség, hanem önzés. A kényelmedet választod, nem minket. Ráadásul bocsánatot sem kértél.
A hívás megszakadt. A lakásban hirtelen elült minden zaj, és ebben a furcsa csöndben kristálytisztán született meg benne az elhatározás: mennie kell.
Egy idő múlva tárcsázott.
— Anya, kérlek, gyere át — suttogta. — Egyedül már nem bírom tovább.
Az édesanyja egy órán belül ott volt, házi pogácsával és egy vastag takaróval. Nem faggatózott, nem ítélkezett. Csak átölelte.
— Mesélj — mondta halkan. — Itt vagyok.
Nóra mindent elmondott. A végén kimondta a félelmét is:
— Mi lesz, ha nem megy?
— Menni fog — felelte az anyja nyugodtan. — Mert már elindultál. A többit együtt megoldjuk.
Este Zoltán hazaért, ledobta a táskáját, és odaszólt:
— Hol a vacsora?
Nóra kilépett a szobából. Rendezett pulóvert viselt, és olyan tekintete volt, amit a férfi még sosem látott.
— Elmegyek — mondta csendesen.
Zoltán ledermedt.
— Tessék? Viccelsz? Hiszen várandós vagy!
— Nem viccelek — válaszolta határozottan. — Elmegyek, mert belefáradtam abba, hogy árnyék legyek, és hogy az érzéseimet semmibe vegyék. Te mindig magadat választod.