— Használt holmit venni egy babának teljesen elfogadható — jelentette ki Zoltán, miközben a tekintetét egy pillanatra sem emelte fel a telefonjáról. — Ez tiszta spórolás. Azokat a forintokat, amiket a kiságyra és a babakocsira tettünk félre, inkább új gumikra költöttem. Józan döntés volt.
Nóra hirtelen felé fordult, a hangja megfeszült:
— És az eszedbe sem jutott, hogy erről megkérdezz? Nem együtt terveztük az egészet?
Zoltán csak megvonta a vállát, beszédében egyre több bosszúság csengett:
— Miért csinálsz ebből ügyet? Nem végleges megoldás. Később veszünk újat. Ráadásul a használt jobb is, nem sajnálja annyira az ember.
— Később? — Nóra hangja megremegett. — Egy hónap múlva megszületik a gyerekünk! Tudod egyáltalán, hogy a kiságy és a babakocsi nem luxus, hanem alapfeltétel?
Zoltán gúnyosan felhorkant:
— Nóra, én tartok el mindent. Dolgozom, hajtok nap mint nap. Te meg csak számonkérsz. Nekem mikor mondja valaki, hogy köszönöm?
Nóra lassan felállt. A mozdulataiban nem volt idegesség, csak kimerültség:
— Én is dolgozom. És közben a te gyerekedet hordom a szívem alatt. Fáj, nehéz, és félek. Te pedig csak azt számolod, te mennyit tettél. De velünk mi van?
Zoltán még morgott valamit maga elé, ám Nóra már nem figyelt rá. A tükör elé lépett: karikás szemek, sápadt arc, de a tekintetében elszántság ült.
— Elég — mondta halkan.