A többieknek egyszerűen nem jutott rá idejük. Még egy telefonhívásra sem futotta. A munkahelyéről pedig kár is lett volna szót ejteni: ki vállalná át más terhét önként?
Az igazi támaszt végül a saját húga jelentette. Ő volt az, aki újra és újra felkerekedett, meglátogatta, házi készítésű finomságokat hozott, kifejezetten ezekre az alkalmakra sütve-főzve. Nem csak beugrott pár percre, hanem órákon át ott ült mellette, figyelt rá, beszélgetett vele. Minden erejével igyekezett lelket önteni belé, mert látta, milyen embert próbáló egy helyben ülni napokon, heteken át.
Kint eközben tombolt a nyár: ragyogó napsütés és meleg töltötte meg a napokat. Nóra mindezt csak az ablakon át élhette meg. A balkon magas küszöbe akadályt jelentett, nem tudott kilépni. Mégis, régi szokásához híven ilyenkor is próbálta csillapítani magát:
– Semmi baj… Mások sokkal nehezebb sorsot cipelnek. Megszámlálhatatlan beteg él a világon, és az ő bajaik messze súlyosabbak az enyémnél. Sokan fel sem kelnek többé. Én pedig? Kibírom, ülök még egy kicsit, aztán felállok. Már nincs sok hátra. Segíts meg minket, Istenem…
Azóta, amikor felmegy a harmadik emeletre, minden egyes lépcsőfoknál eszébe jut az a bizonyos „hegymenet”, amikor egy lábon kellett megküzdenie az emelkedővel. Négy év telt el azok óta a napok óta, és sok minden átalakult. Nóra szemmel láthatóan lefogyott, megtanulta értékelni az apró örömöket, és hálásan fogad minden új reggelt.
Szinte mindig derűs. Gyakran mond olyan mondatokat, amelyeken mások elcsodálkoznak:
– Milyen jó, hogy akkor eltörtem a lábam! Rengeteget megértettem, sok mindenre ráébredtem, és sokat tanultam magamról. Azóta szinte mindenhova gyalog megyek, és boldog vagyok, amiért megtehetem. Mennyi mindent kapunk az élettől! És milyen ritkán becsüljük meg azt, amink van…