A lányom ott állt a bejárati ajtómban, mintha idegen lenne: teste tele volt zúzódásokkal, karjában mélyen aludt a kétéves kislánya, Lilla.
Csütörtök este történt. Amikor kinyitottam az ajtót, majdnem kiejtettem a kezemből a teáscsészét. A küszöbön Eszter állt – a saját gyermekem, mégis alig ismertem rá. Az egykor élénk, világoskék szemei tompák voltak, feldagadtak a sírástól. A bal arcán egy ököl nagyságú, liláskék folt virított, a jobb szeme alatt egy kisebb, de nem kevésbé ijesztő elszíneződés húzódott. Amikor ügyetlen mozdulattal levette a kabátját, a karján hosszú, kékes csíkokat pillantottam meg.
– Anya… – suttogta. Ebben az egyetlen szóban annyi fájdalom és szégyen volt, hogy elszorult a torkom.
Nem szóltam semmit, csak magamhoz öleltem. A teste megrándult, némán zokogott, mintha minden hangot bent tartana. Úgy éreztem, a szívemet jeges bilincs szorítja össze. Bevezettem a nappaliba, leültettem a kanapéra, és hoztam egy nedves törölközőt. Miközben az arcára tettem a hűvös anyagot, észrevettem, hogy a kezem remeg.
– Balázs volt? – kérdeztem halkan, pedig a választ már rég tudtam.
Eszter csak bólintott, kerülte a tekintetemet. – Összevesztünk. Mondtam neki, hogy a gyes után vissza szeretnék menni dolgozni. Ő… elvesztette a fejét.
– Mióta tart ez? – a hangom nyugodtnak tűnt, belül azonban düh tombolt bennem.
– Hónapok óta – vallotta be, végre rám nézve. – Először csak lökdösés volt. Aztán pofonok. Ma pedig… ma igazán megvert.
Ösztönösen a bordáihoz nyúlt, és abból a mozdulatból mindent megértettem: ott is hordozta a „szeretet” nyomait.
– Hol van most Balázs? – kérdeztem.
– Elment a barátaihoz dicsekedni az új autójával, amit múlt héten vett – keserű éllel a hangjában. – Azt mondta, későn jön haza, hogy addig „észhez térjek”.
Esztert lefektettem pihenni, adtam neki enyhe nyugtatót, betakartam egy pléddel, ahogy gyerekkorában szoktam. Mellette Lilla szuszogott békésen. Amikor végre mindketten elaludtak, kimentem az erkélyre. Hideg, csillagos éjszaka volt. A város fényeit nézve Leventére gondoltam, a férjemre, aki három éve halt meg hirtelen hasnyálmirigyrákban. Erős, okos, jó ember volt, rajongott a lányunkért. Soha nem emelt volna rá kezet, és Balázst sem tűrte volna meg, ha tudja, miféle ember válik belőle.
Másnap reggel felhívtam a vejét. Sokáig nem vette fel, a hangja rekedt volt, mintha átmulatott éjszaka után ébredt volna.
– Na, anyós, mi járatban? – húzta gúnyosan.
– Beszélnünk kell, Balázs. Gyere ide.
Felnevetett. – Miről? Eszter már panaszkodott az anyukájának? Mindig is sírós volt.
Mély levegőt vettem, úgy szorítottam a telefont, hogy elfehéredtek az ujjaim. – Azonnal gyere.
Egy óra múlva ott állt a nappalimban, magabiztosan és pökhendin. Drága öltönyt viselt, amelyről tudtam, hogy Levente félretett pénzéből vette. Végigmérte Esztert, aki összegörnyedve ült egy fotelben.
– És mit csinálsz, vénasszony? – vigyorgott rám megvetően. – Rendőrt hívsz? Ő majd azt mondja, elesett. Az enyém, azt teszek vele, amit akarok.
A szavai sűrű, mérgező levegőként nehezedtek ránk. Eszterre néztem: még kisebbre húzta össze magát. Akkor értettem meg, mennyire fél tőle, és hogy ebben az állapotban nem merne ellene vallani.
Balázs nevetve elterült a kanapén. – Fontos dolgaim vannak, nincs időm a női hisztire. Ma nagy üzletet kötök, minden számla rendben. Utána veszek Eszternek valami csillogót, és elfelejti az egészet.
Felállt, megigazította a nyakkendőjét, és az ajtó felé indult, a feleségére sem nézve. A küszöbnél még visszafordult, és hidegen odavetette: tanítsd meg a lányodat engedelmeskedni a férjének, és ne avatkozz bele abba, ami nem a te dolgod.
Ahogy becsapódott mögötte az ajtó, tudtam, hogy ezzel még nincs vége, és a következő lépésünk sokkal nehezebb lesz.