És mégis tévedett.
A legnehezebb próbatétel nem a fájdalom volt, hanem az, hogy szembe kellett néznie a saját kiszolgáltatottságával. Nóra egész életében pörgős, tevékeny asszony volt, aki mindig talált magának elfoglaltságot. Most viszont el kellett viselnie, hogy mások gondoskodnak róla. De hogyan is lehetett volna másképp? Egyetlen lábon egyensúlyozva, két mankóra támaszkodva már az is komoly kihívást jelentett, hogy lefőzzön magának egy kávét. Nagyobb feladatokról szó sem lehetett.
Az első napokban a férje és a gyerekek szinte percenként rákérdeztek, szüksége van‑e valamire. Ez a figyelem azonban gyorsan megkopott. Pár hét elteltével már nem kérdezgettek, bár igazságtalan lenne azt mondani, hogy magára hagyták. Reggelente elkészítették az ételt, mindent elérhető közelségbe tettek, mielőtt munkába indultak, és a maguk módján igyekeztek helytállni. A kertet sem hanyagolták el, a termést betakarították, a porta nem vált elhanyagolttá. Mindezt azonban feszülten, kelletlenül tették, és a felgyülemlett idegesség egyre gyakrabban tört felszínre. Egy hónap után a férje ki is mondta, amit gondolt:
– Nem ülhetnél már kevesebbet? Ez csak egy bokatörés! Mások másfél hónap múlva már szaladgálnak!
– Az orvos azt mondta, hogy… – kezdte mentegetni magát Nóra.
– Ugyan már, minek hallgatsz rájuk! Nekem is volt törésem, mankóval még kerítésen is átmásztam!
– És hány éves voltál akkor? – kérdezte halkan.
– Tizenhat. Na és? Ugyanaz!
– Én meg hamarosan hatvan leszek. Érzed a különbséget? – csattant fel, egyre mélyebben megsértve.
A férje azonban nem engedett. A következő két hónapban annyira megkeserítette a mindennapjait, hogy Nóra már a jelenlétét sem bírta elviselni.
Végül levonta a maga keserű tanulságát: amíg az ember egészséges, mindenkinek fontos. Amint megbetegszik, hirtelen feleslegessé válik.
Ugyanezt tapasztalta a barátaival kapcsolatban is. A betegágyához mindössze két barátnő vette a fáradságot, hogy ellátogasson hozzá, a többiek lassan és feltűnés nélkül eltűntek az életéből.