A hideg vízbe merített láb azonban hamar forróvá vált, a feszülés nem csillapodott. Nóra próbálta megnyugtatni magát: semmi különös, legfeljebb egy újabb ficam, gondolta. Ad neki egy hetet, pihen, és minden rendbe jön. Mindig így volt, most sem lehet másképp.
Csakhogy másnap kiderült, mennyire tévedett. A türelmes, fájdalmat sokáig tűrő asszony végül rászánta magát, hogy elmenjen az ügyeletre. Ott aztán gyorsan lehűtötték az optimizmusát: bokatörést állapítottak meg, ráadásul a szalagok is elszakadtak.
– Bent kell maradnia – közölte határozottan az orvos. – Megvárjuk, míg lemegy a duzzanat, utána jön a gipsz. Ha nem romlik a helyzet. Mert ha igen, műtétre is szükség lehet.
Egy teljes hét telt el bizonytalanságban, mire az orvosok döntésre jutottak. Végül altatásban rögzítették a lábát, és nem sok jóval bocsátották útjára.
– Három hónapig rá se álljon – figyelmeztették. – Nem fiatal már, és a súlya sem kevés. Ha nem tartja be az előírásokat, elkerülhetetlen lesz az operáció.
Ezekkel az intelmekkel engedték haza. Pontosabban: nem engedték, hanem egy hordágyon tolták ki az autóig, amelyért Levente érkezett. A kocsinál a kezébe nyomták a mankókat, és Nóra – a maga száz húsz kilójával – először próbált meg rájuk támaszkodni. Az első öt méter is emberpróbáló volt, de az igazi megmérettetés csak ezután következett: a harmadik emelet, lift nélkül.
Ez az út örökre beleégett az emlékezetébe. Egy lábon ugrálva, két idegen, kényelmetlen mankóval küszködve jutott felfelé, miközben Levente szorosan mellette haladt, nehogy elessen a lépcsőn. Több mint fél óráig tartott ez a kínkeserves kapaszkodás. Amikor végre beért a lakásba, szinte összeesett a kanapén. Megmérte a vérnyomását: 180/110.
– Semmi baj, a nehezén már túl vagyok – ismételgette magában megszokásból, bízva benne, hogy innentől már valóban könnyebb lesz.