A történet a nyár legelején játszódott. Egyik reggel Nóra elindult a kertjükbe, amely alig negyedórányi sétára volt a háztól. Levente, a férje már korábban útnak indult, mert még a hűvös órákban szeretett volna dolgozni: maradt egy kis felásatlan rész, és tervbe vette, hogy kialakít még néhány ágyást. Nóra nyugodt tempóban haladt utána, élvezve a friss levegőt és a csendet.
Már csak körülbelül száz méter választotta el a telkük bejáratától, amikor hirtelen elsötétült előtte a világ. Egy pillanat alatt elvesztette az eszméletét, és összeesett az ösvény mellett. Amikor pár perc múlva magához tért, a sekély árokban feküdt, balra az úttól, amelyen az imént még gondtalanul sétált. Megpróbált felülni, majd feltápászkodni, de éles, szinte elviselhetetlen fájdalom nyilallt végig a testén.
„Megint kiment a bokám… ráadásul a lehető legrosszabbkor” – villant át az agyán kétségbeesetten. Újra nekiveselkedett a felállásnak, ám a lába nem engedelmeskedett. Szerencsére ott volt nála a telefonja, így felhívta a férjét. Elmondta, hogy elesett, szinte a kanyar előtt, és képtelen ráállni a lábára, ezért kérte, hozzon magával valami botfélét.
Levente néhány percen belül odaért. A segítségével Nóra nagy nehezen talpra állt, és csak ekkor nézett körül igazán. Megborzongva jegyezte meg, milyen szerencse, hogy erre az oldalra zuhant, mert a másik oldalon meredek lejtő és egy vízzel teli bányagödör tátongott – ott akár végzetes is lehetett volna az esés. A férje morogva válaszolt, mondván, nem sok ok van az örömre, és talán jobb lett volna, ha otthon marad.
Nóra nem felelt. A botra támaszkodva, lépésről lépésre, kínkeservesen vánszorgott tovább a kert felé. A fájdalom minden mozdulatnál felerősödött, a lába alig tartotta meg. Mire megtette azt a bizonyos száz métert, csuromvizes lett az izzadtságtól. Leült egy padra, megkérte Leventét, hogy hozzon egy vödör hideg vizet, majd megkönnyebbülten beleengedte a sajgó, egyre inkább feldagadó lábát, abban bízva, hogy a hűs víz legalább átmenetileg enyhíti a kínzó fájdalmat.
