Mintha valami ereklyét adna át.
– A kocsimat a büntetőparkolóból. Azonnal – mondtam szárazon.
– Természetesen, azonnal intézzük! – bólogatott idegesen Gradov. – A sofőröm odaviszi, egészen a bejáratig. Mindent állunk, tele tank, külső-belső mosás…
– Nem kérek a benzinkedvezményéből – felálltam. A lábaim ólomsúlyúnak tűntek. – Csak el akarok menni. És azt is szeretném, hogy az a feljelentés, amit itt elkezdtek fabrikálni, soha nem létezzen. Se papíron, se a nyilvántartásban.
– Nem volt semmi! – vágta rá az őrnagy kapkodva. – Üres lap az egész! Esküszöm!
Kiléptem az üvegfallal körbevett helyiségből. Elhaladtam Márk mellett, aki a tenyerével takarta az arcát, mintha el tudná rejteni a szégyent. Gradov mellett is elmentem; rajta az a fajta merev feszültség ült, amit az érez, aki tudja, hogy most kezdődik az igazi próbatétel.
Az ajtónál még megálltam.
– Zoltán Viktorovics.
Összerezzent.
– Igen?
– Nevelje meg a fiát. Amíg még van rá esély. Legközelebb lehet, hogy nem én állok ott, hanem valaki olyan, akinek nincs igazolványa, nincs védelme. Akkor pedig mindketten olyan terhet vesznek a lelkükre, amit pénzzel nem lehet lemosni.
Kiléptem az éjszakába.
Pár perc sem telt el, és az autómat előállították. Beültem a volán mögé; a kezem enyhén remegett, ahogy az adrenalin lassan kifutott belőlem. A hátsó ülésen ott feküdtek a gyászszalagos koszorúk, amiket elfelejtettem kivenni.
Az út szinte teljesen üres volt. Ahogy vezettem, azon gondolkodtam, mennyire igazságtalan és mégis következetes tud lenni az élet. Az apám után egy kopott lakás maradt, néhány doboznyi könyv és egy makacsul élő lelkiismeret. Ez az ember viszont vagyonokat hagy majd a fiára, meg azt a biztos tudatot, hogy mindent meg lehet úszni. És én pontosan tudtam, melyik örökség ér többet.
Előttem feltűnt az otthonom.
És vele együtt a csend.