Óvatosan nyúlt a kis könyvecskéért, mintha attól tartana, megégeti a bőrét. Kinyitotta. Előbb a fényképet nézte, aztán rám emelte a tekintetét, majd vissza a fotóra. Újra és újra.
A torka görcsösen megmozdult.
– Zoltán Viktor… – lehelte elhaló hangon, miközben az arca hamuszürkévé vált. – Ezt… ezt nézze meg…
– Mi van még? – mordult rá Grádov, és kitépte az igazolványt a rendőr kezéből.
Hosszú percekig olvasta. Nem futotta át: betűről betűre haladt, mintha minden sor újabb ütés lett volna. Láttam, ahogy kifut az arcából a vér. Nem a törvénytől rémült meg. Az olyanok, mint ő, nem a jogszabályoktól félnek, hanem azoktól, akik képesek a jogot ellenük fordítani. Az András vezetéknév pedig ebben a megyében fogalom volt mindazok számára, akik valaha is lenyúltak közpénzt. Apám bíró volt. Én pedig egész pályafutásom alatt tucatjával juttattam rács mögé Grádov-féléket.
A helyiségben sűrű csend telepedett meg. Olyan csend, amelyben még egy légy zümmögése is bántóan hangos volt, ahogy újra és újra nekicsapódott a lámpabúrának.
– Erika Andrásné… – Grádov hangja hirtelen megváltozott. A korábbi keménység eltűnt belőle, reszkető, bizonytalan tónus maradt. – Ez azt jelenti, hogy… maga az? András Péter lánya?
– Én – bólintottam. – Temetésről jövök. Apám tegnap halt meg. A maga fia pedig úgy gondolta, remek szórakozás lesz egyedül utazó nőt zaklatni az országúton.
Grádov a fia felé fordult. Márk, megérezve, hogy rossz irányba fordult a helyzet, abbahagyta a vigyorgást.
– Apa, mi van már? Hiszen ő csak egy…
– Fogd be! – ordította rá Grádov.
Felém nézett. A magabiztos máz úgy hullott le róla, mint vakolat egy omladozó ház faláról.
– Erika, őszinte részvétem. András Péter… kivételes ember volt. Nagy formátumú jogász. Mi erről semmit sem tudtunk. Szörnyű félreértés történt. A fiúk… hát, fiatalok, meggondolatlanok. Ittak egy kicsit.
– Ittak? – kérdeztem vissza halkan. – Alkohol hatása alatt vezettek. Megtámadtak. Maga pedig azt akarta, hogy hamis vádat gyártsanak ellenem. Őrnagy, ezt maga is hallotta, igaz?
Az őrnagy szinte belesüppedt a székébe, mint egy elázott egér.
– Nem… nem egészen… vagyis… Zoltán úr indulatból beszélt…
Grádov idegesen törölte meg a homlokát.
– Erika, ne tegye tönkre a fiamat. Ostoba kölyök. Meg fogom büntetni. Elveszem az autóját, bezárom otthon. Ha kell, térdre is kényszerítem.
Megragadta Márk kabátját, úgy rántotta meg, hogy a fiú majdnem elesett.
– Kérj bocsánatot! Azonnal!
– Apa, megőrültél? – kezdte volna Márk.
A pofon csattanása elhallgattatta. Grádov keze nyomán Márk az arcához kapott, és nem szólt többet.
– Kérj bocsánatot, te idióta! Fogalmad sincs, kire emeltél kezet!
Márk rémülten nézett az apjára. Ilyennek még sosem látta. Félőnek.
– Sajnálom… – motyogta, a padlót bámulva. – Nem tudtam.
Én csak néztem őket, és semmiféle elégtételt nem éreztem. Csak undort. Nyers, ragadós undort.
– Őrnagy, adja vissza az igazolványomat – szólaltam meg.
A rendőr felpattant, és két kézzel, szinte tisztelettel nyújtotta felém a dokumentumot, miközben a levegőben már érezhető volt, hogy a következő percekben minden gyökeresen meg fog változni.