Emesét ez a felismerés szinte megbénította: nem maradt senkije. Nem volt mellette társ, nem volt fia a közelben, és unokák sem töltötték meg nevetéssel a lakást. Az egyedüllét gondolata nyomasztóan nehezedett rá, és éjszakánként sokszor forgolódott emiatt álmatlanul.
— Anya… hát hivatalosan ide vagyok bejelentve, végül is, jogod sincs csak úgy kidobni — morogta kelletlen hangon Levente, aki szombat hajnalban, még pirkadat előtt állított be Emeséhez.
A férfi két hatalmas sporttáskát vonszolt be az előszobába, majd gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Amíg levette a cipőjét, Emese ösztönösen a válla mögé próbált pillantani, mintha számítana rá, hogy valaki más is követi. Csak akkor nyugodott meg, amikor látta: egyedül jött.
— Egyedül vagyok. Már megint — felelte Levente sötéten, mielőtt az anyja bármit kérdezhetett volna. — Nekem valahogy sosem sikerül rendbe hozni ezt a családi dolgot.
— Csak nem… megint válás? — kérdezte Emese döbbenten, és a hangja elcsuklott.
— Hogy lehetne vele együtt élni, mondd meg nekem! — fakadt ki Levente. — Folyton elégedetlen, állandóan panaszkodik, mindent kritizál rajtam, mintha egy értelmetlen kölyök lennék, aki újra összekoszolta magát a homokozóban. Külön alszunk, mert állítólag zavarom a pihenésben. Amikor megszületett a gyerek, oda sem engedett hozzá. Semmi nem jó, amit csinálok: béna vagyok, ügyetlen, alkalmatlan… bezzeg ő maga a tökély! Elfelejtette, honnan indult, hogy én húztam ki abból az egészből, most meg már számonkér mindent. Közben meg sír, hogy nem segítek eleget. Mégis hogyan segítsek így? Elegem lett, összepakoltam és eljöttem. A fiamat persze látni fogom. Anya, annyira hasonlít rám… már most imádom. Miért van az, hogy nekem soha nincs szerencsém?
— Hol laktatok eddig? — kérdezte Emese rekedten, miközben leült a konyhaasztalhoz.
— Albérletben. Most ő a gyerekkel hazament a szüleihez… én meg ide — vont vállat Levente.
A magánéletében sorozatos kudarcok érték, a munkájában viszont egyre feljebb jutott. Az informatikai cégnél, ahol dolgozott, komoly sikereket ért el, a fizetése évről évre nőtt. Olyan bonyolult feladatokat oldott meg, amelyekkel mások sorra elbuktak. Emese nem nagyon értette, pontosan mit csinál, az IT világa távol állt tőle, de látta, hogy a fiának különleges érzéke van hozzá, ezért becsülték. A gyerektartás viszont jelentősen megcsapolta a bevételeit, és Levente ezt sosem mulasztotta el szóvá tenni, dühösen, keserűen.
— Az a gyerek a te felelősséged — intette rendre Emese ilyenkor. — Nem kifogásokat kell keresni, hanem gondoskodni róla.
Levente azonban még nem sejtette, milyen fordulat vár rá. Első felesége, Renáta, idővel pert indított ellene a tartásdíj miatt. Kiderült, hogy amikor a lakást Renáta nevére íratták, a szerződés jogilag hibás volt, így az egész csupán Levente „jóindulatú ajándékának” számított, ami nem mentesítette őt a további fizetés alól. A bíróság Renátának adott igazat. Nem véletlenül: az asszony időközben újra férjhez ment, méghozzá egy jogászhoz, aki pontosan tudta, hogyan lehet a volt férjből a lehető legtöbbet kicsikarni. Ismerőseik már korábban is suttogták Renátának, hogy Levente kiváló szakember, és kifejezetten jól keres.
— A munkádban ilyen eszes vagy, de az életben miért nem? — fakadt ki Emese, amikor megtudta a hírt. — Mondtam én, hogy rossz ötlet volt neki adni a lakást. Nagyon rossz!
— Honnan tudhattam volna, anya? — Levente a kezébe temette az arcát. Teljesen összetört.
— Én tudtam… — sóhajtotta Emese fáradtan. — Megvolt benned minden: ész, tehetség, jó fizetés, még a külsőd is. És mégis mindent elszórtál.
Hosszú idő telt el, mire Levente sorsa végre kedvezőbb irányt vett. Megismerkedett Kingával, egy csendes, visszafogott nővel, aki már egyszer elvált, és két kisfiút nevelt: a gyerekek öt- és hatévesek voltak, szinte egykorúak.
Emese ismét egyedül maradt, mert a fia Kingához költözött. A kisfiúk hamar megszerették Leventét. Különös módon a vér szerinti apjuk is informatikusként dolgozott, jól keresett, rendszeresen támogatta a gyerekeit, és aktívan részt vett az életükben — hiányuk semmiben nem volt.
— Furcsa ez az egész, anya — mondta Levente egy családi látogatás alkalmával. — Az ember terveket sző, aztán minden egészen máshogy alakul.
— Az élet útjai kiszámíthatatlanok — bólintott Emese, miközben nézte, ahogy az asztalnál ülő gyerekek lelkesen rakják össze a játékot, amit tőle kaptak. Szívből megszerette őket, és a fiúk is ragaszkodtak hozzá. Kingával is meleg, harmonikus kapcsolat alakult ki köztük.
— Na látod, harmadszorra csak összejött — jegyezte meg Emese mosolyogva, amikor Kinga a karjában ringatta a Leventével közös kisbabájukat, és a boldogság végre valódi, csendes formában költözött be az életükbe.