A türelme egyre fogyott, szinte naponta számolta vissza az időt, mikor költözik végre el Adrienn a fiával együtt. Valamiért szentül hitte, hogy ez csak átmeneti állapot, és szó sem lehet arról, hogy hosszú távon berendezkedjenek nála. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy Levente és a felesége valóban gyökeret eresztenének az ő lakásában.
Amikor azonban Adrienn – minden gátlást félretéve – előállt azzal az ötlettel, hogy jó lenne szobát cserélniük, mert „így mindenkinek kényelmesebb lenne”, Emesénél végleg elszakadt a cérna. Akkor már nem tartotta magában, mindent elmondott, ami hetek, hónapok óta benne fortyogott. A legfájdalmasabb azonban az volt, hogy Levente nem az anyja mellé állt, hanem Adriennt védte.
— Anya, tulajdonképpen igaza van — mondta határozottan. — A te szobád nagyobb. Ha megszületik a kicsi, kell majd a kiságy, és a miénkbe szerintem be sem férne.
— Meg pelenkázóasztal is! — tette hozzá Adrienn, mintha csak mellékesen jegyezné meg, miközben gyengéden végigsimított a hatalmas hasán. Már a nyolcadik hónapban járt.
— És ha most cserélünk, még marad idő egy kisebb felújításra is — folytatta Levente elgondolkodva, az állát dörzsölve. — Tapétát cserélni, világosabbat rakni. A tiéd túl sötét, egy gyerekszobába vidámabb színek kellenének… — látszott rajta, hogy ezt már korábban alaposan átrágták.
— Te figyelj csak, okostojás — csattant fel Emese feldúltan. — Mi lenne, ha mindketten azonnal eltakarodnátok az én lakásomból?! Van pénzetek, béreljetek olyan albérletet, amilyet akartok, tágasat, világosat, modern tapétákkal! Az én falaim meg nem felelnek meg, ugye?!
— Egy újszülöttel albérletbe?! — hökkent meg Levente. — Hamarosan szül Adrienn! Megbeszéltük, hogy itt maradunk, amíg össze nem gyűlik az önerő. Tudod, hogy ez nem egyik napról a másikra megy.
— Én semmiben nem állapodtam meg veled — kezdte Emese, de a fia félbeszakította.
— Rendben, akkor van más megoldás is — mondta hirtelen. — El lehetne adni a nyaralódat. Abból meglenne az önerő, és gyorsabban el tudnánk költözni.
Ez Adrienn ötlete volt. Már régóta rágta Levente fülét vele, de eddig nem volt bátorsága szóba hozni.
— A nyaralót?! — Emese szinte levegőt sem kapott a döbbenettől. Hiszen Levente pontosan tudta, mennyit jelent neki az a hely, hogy egész tavasztól őszig ott élte az életét, kertészkedett, pihent, feltöltődött.
— Gondold át nyugodtan — zárta le a beszélgetést Levente hűvösen, majd átkarolta Adriennt, és mintha mi sem történt volna, kimentek a konyhába teázni.
— Azonnal takarodjatok innen! — rontott utánuk Emese, remegve a dühtől. — Azonnal! Halljátok?!
Soha nem hitte volna, hogy valaha idáig fajul a helyzet, hogy saját gyermekét küldi el otthonról. De mégis megtette. Sírt, miközben arra gondolt: ők az apjával annyi mindenre felkészültek az életben, de erre az árulásra álmában sem számított. A szíve nehéz volt, a szomorúság szinte ránehezedett.
Levente távozáskor, mélységesen megsértve kijelentette, hogy többé be nem teszi ide a lábát, és ha az anyja most nem segít, akkor ő se számítson rá a jövőben. Emese erre keserűen csak annyit mondott: soha nem is számított igazán rá, mert a fia mindig is inkább teher volt, mint támasz.
Az ezt követő fél év viszonylag csendben telt. Nem keresték egymást. Néha azért Emese elmerengett, vajon megszületett-e már a kisfiú, és kire hasonlíthat, hiszen az ultrahang szerint fiú lesz.
— Mégiscsak anya vagyok — mondogatta magának fáradtan. — Lehet, hogy nem jó. Nem tudom. De ezt tényleg így kell csinálni?
A legjobb barátnője, akinek elmesélte az egész történetet, keményen elítélte.
— Van egy unokád, akit alig ismersz, és most itt a másik is! A fiaddal elváltak, rendben, de most? Megszületett az unokád, és egyszer sem láttad. Ez szerinted normális?
— Mit kellett volna tennem? — tárta szét a kezét Emese. — Könyörögni nekik? Próbáltál volna együtt élni Adriennnel!
— És ha egyszer te szorulsz majd segítségre? — hajolt közelebb a barátnője, lehalkítva a hangját. — Akkor kihez fordulsz? Látod. Én megtanultam hallgatni, tűrni, néha lenyelni dolgokat. Nem tökéletesek, de kibékülünk. Cserébe a menyem rajong értem, „Hajnalka mama” vagyok, és az unokák körülöttem sürögnek-forognak.
Emese sokáig rágódott ezeken a szavakon, és irigységet is érzett. Mert az igazság az volt, hogy rettenetesen egyedül volt, és lassan rádöbbent, hogy körülötte mintha mindenki eltűnt volna.