Az ablaktörlők nyöszörögve húzták szét a sarat a szélvédőn, csak még jobban elkenve a koszt. A novemberi országút minden volt, csak nem élvezetes. Amikor felvillant az üzemanyag-visszajelző, gondolkodás nélkül lehúzódtam az első benzinkútra, ami szembejött. Egyetlen vágyam maradt: tele tank, egy pohár erős fekete kávé, aztán levezetni a maradék kétszáz kilométert.
Ahogy a kútoszlophoz gurultam, rögtön feltűnt egy hatalmas, krómozott terepjáró, amely keresztbe állva elfoglalta a felfestést, és egyszerre két kút kijáratát is eltorlaszolta. A sofőr láthatóan nem sietett. Az ajtók kivágódtak, és négy fiatal dőlt ki az autóból. Hangosak voltak, túlöltözés helyett kigombolt kabátban vihogtak, fittyet hányva a csípős szélre.
Leállítottam a motort, kiszálltam. A hideg azonnal bekúszott a pulóver alá.
– Fiúk – szólaltam meg, tompán, mintha hordóból beszélnék. – Álljanak már arrébb az autóval. Elzárták a kijáratot.
Megfordultak. A volán mögött ülő magas srác, divatos frizurával és azzal az üres tekintettel, amely ahhoz tartozik, aki sosem hallotta még, hogy „nem”, vigyorogva rám nézett.
– Nem rohanunk, anyuka. Vársz egy kicsit.
A kezében energiaitalos doboz volt, de az alkohol szaga három méterről is egyértelművé tette, mi volt benne valójában. Alaposan felöntöttek a garatra.
– Nekem viszont sürgős – mondtam, miközben a pisztolyt a tankba illesztettem. – Két lehetőségük van: most félreállnak, vagy később magyarázkodnak a közlekedési rendőröknek, miért ültek ittasan volán mögé.
A fiú egy pillanatra megdermedt, aztán a haverjai röhögni kezdtek, oldalba bökdösve:
– Márk, hallod? Meg akar ijeszteni!
Úgy tűnt, Márk úgy érezte, csorbul a tekintélye. Az üres dobozt a lábam elé hajította.
– Hé, te madárijesztő! Kinek képzeled magad? Tudod te, ki az apám?
Billegve elindult felém, annak a magabiztos embernek a mozgásával, aki mindig azt hitte, mindent megtehet. Sóhajtottam. Istenem, miért pont most.
– Márk, ülj vissza az autóba – kértem fáradtan.
– Mindjárt én ültetlek le!
Szélesen lendítette a karját, ügyetlenül, az arcom felé célozva, nem ütni, inkább megalázni akart.
A testem gyorsabban reagált, mint ahogy az agyam felfoghatta volna a helyzetet. Tizenkét év szolgálat nem múlik el nyomtalanul. Fél lépéssel oldalra csúsztam, elengedtem a kezét magam mellett, majd egy rövid, kemény mozdulattal visszavágtam.
Úgy esett össze, mint egy zsák. A drága kabát tompa puffanással csapódott a nedves aszfalthoz. Márk tátogva kapkodta a levegőt, kidülledt szemmel.
A másik három ledermedt. A tekintetükben ott villant a hibaüzenet: egy régi farmeres, pufidzsekis „nő” nem szokott így mozogni.
– Rohadt nőszemély! – hörögte Márk, miközben feltápászkodni próbált. – Ennek még meglesz a böjtje! Felhívom apámat, ezt nem úszod meg!
Reszkető ujjal előrántotta a telefonját, és tárcsázni kezdett, miközben dühösen rám meredt, én pedig már tudtam, hogy ez a hívás csak a kezdet.