Emesét nem is annyira maga a válás döbbentette meg, hanem az a tény, hogy Levente a szakítás után egyszerűen összepakolt, és beköltözött hozzá.
— A lakást Renátára hagytam, beszámítottuk a gyerektartásba — közölte a fia teljes természetességgel. — Neki nincs hová mennie, mégsem tehetem ki az utcára a saját gyerekemmel együtt. Majd szerzek magamnak másikat. Férfi vagyok, megoldom!
Amikor Emese ezt meghallotta, szó szerint elakadt a lélegzete. Úgy érezte, mintha kiment volna alóla a talaj, és alig bírta tartani magát a lábán.
— Apádnak volt igaza… — fakadt ki indulatosan. — Elhamarkodott döntés volt, hogy a lakást a nevedre írattuk! Teljesen elvesztetted az eszed! „A saját lakásod”?! Egy fillért sem tettél bele! Az apáddal mi dolgoztuk ki a belünket, hogy neked biztos jövőd legyen, lemondtunk mindenről, te pedig egy vállrándítással továbbadod!
— Elég, anya. Már át van íratva, nincs visszaút — morogta Levente, miközben bevitte a táskáit a szobába. — Fáradt vagyok. Holnap korán kelek, aludni megyek.
Emese viszont azon az éjszakán egy percet sem hunyta le a szemét. Sírt, emlékek között vergődött, újra és újra maga elé idézve az éveket, amikor a férjével spóroltak minden forinton, összeszorított foggal gyűjtöttek, csak hogy a fiuknak jobb legyen. Talán éppen akkor romlott meg a férje egészsége is, amikor végletekig hajszolta magát a munkában. Most pedig ő egyedül maradt, a fia pedig — üres kézzel.
Fél év sem telt el, amikor Levente bejelentette, hogy elköltözik. Azt mondta, az új menyasszonyához megy, albérletbe. Emese még fel sem tudta dolgozni, hogy most örüljön-e vagy bánkódjon, amikor a fia ismét megjelent — ezúttal nem egyedül. Közölte, hogy gyors esküvő volt, nagy a szerelem, és különben is: gyereket várnak.
„Már megint?!” — villant át Emese fején, és újra elgyengültek a térdei.
— Az albérlet hosszú távon nem megoldás — jelentette ki Levente már az ajtóból. — Hiába keresek jól, egyszerre lakást bérelni és félretenni lehetetlen.
A fiatal feleség, Adrienn csendben állt mellette. Lesütött szemmel babrálta az olcsó kabátja elhasznált szélét, mintha szeretett volna láthatatlanná válni. „Nyilván se pénze, se hová mennie” — gondolta keserűen Emese, miközben végigmérte. — „Hol találja a fiam mindig ezeket?”
— Ugye nem bánod, ha egy ideig nálad lakunk? — kérdezte Levente, már fél lábbal levetett cipőben.
Emese szó nélkül megfordult, lassan elsétált a szobájába, és leült az ágy szélére. Hosszan meredt maga elé. Túl gyakran érte mostanában váratlan, kellemetlen meglepetés.
— Mondtam neked, hogy az anyám aranyszívű, biztosan nem fog minket elküldeni — hallotta kintről a fia hangját. — Majd veszünk neked papucsot is, hideg itt a padló…
Így kezdődött a közös élet. Adrienn szép lassan levetkőzte a megszeppent, szürke kislány szerepét. A kopott kabát eltűnt, helyette feltűnő ruhák, smink és magabiztos fellépés jelent meg. Levente valóban jól keresett, és nem sajnálta a pénzt a feleségére: szépségszalonok, új holmik, apró luxusok követték egymást.
„Kihozták belőle a nőt” — gondolta Emese némi keserűséggel. — „Megmosták, felöltöztették, és tessék, mi lett belőle.” Csakhogy a külső változással együtt az igények is megszaporodtak. Adriennnek minden sürgős volt, minden kevés, minden rosszul elhelyezett. Ráadásul szinte megállás nélkül panaszkodott.
— Ez a szekrény nevetségesen kicsi, semmi nem fér el benne! Miért ide tették ezt a polcot, miért nem egy kicsit feljebb? A törölközők kényelmetlen helyen lógnak, ide kellene egy kampó. A konyhai székek túl nehezek, állandóan beverem beléjük a lábam, ki találta ezt ki? A fürdőkád keskeny, ezek az oldalsó ívek teljesen feleslegesek, csak állva lehet zuhanyozni, én meg fürdeni akarok! És ez a kutya az udvaron… miért ugat folyton? Nem mehetne máshová? Alig feküdtem le pihenni, már megint kezdődik! Egyáltalán ki hord télen sapkát? Felveszem, és azonnal tönkremegy a frizurám! — sorolta szünet nélkül, naphosszat.
— Felveszem… a sapkát felveszik, nem felöltözik — javította ki Emese ösztönösen.
Magában azonban mentegetni próbálta a menyét. Talán a terhesség teszi, gondolta, hormonok, érzékenység. Biztos türelmesebbnek kellene lennie. Csakhogy ez a türelem napról napra egyre nehezebb feladattá vált, és Emese már érezte, hogy a békés együttélés illúziója lassan szertefoszlik.