— Anya, most komolyan? Egy kisgyerekkel menjek albérletbe? — háborodott fel Levente, alig visszafogva magát.
— Te döntöttél a vagyon sorsáról, most viseld a következményeit! Megvolt mindened, — vágta rá Emese keményen.
— Így volt helyes! Ne szólj bele!
— Ha pedig azt kéred, hogy ne avatkozzak bele, akkor mégis miért állítottál be most hozzám? — kérdezett vissza az anyja csípősen.
— Ki akarsz rakni? — Levente összehúzta a szemét.
— Dehogyis, szó sincs róla, — felelte Emese. Hazudott. Tudta ő is. Odabent forrt benne a düh, és legszívesebben valóban azt mondta volna a fiának, hogy menjen, amerre lát. „Hát lehet ilyen elképesztően ostobán dönteni, és aztán még nekem magyarázni? — zakatolt benne. — Kár, hogy az apja ezt már nem élhette meg… bár lehet, jobb is. Szégyenében elsüllyedt volna Levente szavai és tettei miatt. Így neveltük volna? Ilyennek képzeltük a jövőjét?” — gondolta keserű szomorúsággal.
Emese és a férje, Gergő, szó szerint a semmiből indultak. A közös életüket egy omladozó barakkban kezdték: se vezetékes víz, se rendes fűtés, csak egy öreg vaskályha, beázó tető és repedező mennyezet. Komfort nem volt, boldogság annál inkább. És ott volt velük a kisfiuk is, Levente, aki szintén abban a barakkban született. A mentő a hatalmas hó miatt nem jutott el időben hozzájuk, Emesénél hirtelen megindult a szülés. Mire az orvosok a hóviharon áttörve végre megérkeztek, egy mosolygó anyát és egy meghatott apát találtak, aki óvatosan tartotta a torka szakadtából üvöltő újszülöttet. Emesét és a babát bevitték a kórházba, ahonnan egy hét múlva tértek haza. Gergő addigra beszerezte a babakocsit, a kiságyat, a fürdetőkádacskát, a hazavitelhez szükséges csomagot és néhány ruhát is. Előre nem vettek semmit — babonásak voltak, inkább kivártak.
Nem telt el sok idő, a barakkot életveszélyesnek nyilvánították, majd lebontották, a lakókat kiköltöztették. Emeséék egy munkásszállón kaptak egy szobát, ami már önmagában megkönnyebbülést jelentett. Később Gergő munkahelyet váltott: ott azt ígérték, idővel lakáshoz jutnak. Öt év kemény munka után valóban beköltözhettek az új otthonukba. A boldogságuk határtalan volt. Levente már ott kezdte az iskolát, jól tanult, szinte csak kitűnő jegyeket hozott haza. Felvették az egyetemre, sikeresen elvégezte, majd biztos állást talált.
Emese és Gergő közben szorgalmasan félretették a pénzt, és mire Levente diplomát szerzett, egy lakást ajándékoztak neki. Régóta ez volt a tervük: azt akarták, hogy a fiuk jobb körülmények között kezdhesse az önálló életét, mint ők valaha.
— Nekünk maga volt a rémálom az elején, — sóhajtozott gyakran Emese. — Amikor eszembe jut az a roskadozó barakk… Egy pici gyerek mellett sem mosni, sem fürdetni nem lehetett rendesen. Vízmelegítés lavórban, egész nap. Télen csontig hatoló hideg, a kályhát megállás nélkül etetni kellett.
— Hagyd már, Emese, — legyintett Gergő. — Fiatalon mindez máshogy hat. Akkor nem panaszkodtál, csak mosolyogtál.
— Most is mosolygok, — felelte Emese, gyengéden ránézve a férjére. — Csak azt szeretném, ha a fiunknak könnyebb sorsa lenne.
— Megtettük, amit lehetett. Bebiztosítottuk minden oldalon: lakás, diploma. Ha a Jóisten is úgy akarja, még egy kis pénzt félreteszünk, és veszünk egy telket. Ott majd pihenünk.
Sokáig dédelgetett álmuk volt egy kis vidéki ház, és végül sikerült is megvalósítaniuk. Felhúztak rajta egy apró faházat, ásattak egy kutat.
— Majd jönnek az unokák, eszik a friss bogyókat a kertből, — mondogatta Gergő mosolyogva, miközben a szamócát kapálta. — Tavasszal szeretnék egy almafát is oltani, kinéztem egy jó fajtát…
Az unokákat azonban már nem érhette meg. Még Levente esküvőjét sem láthatta. Emese egyedül maradt.
Három évvel az apja halála után Levente megnősült, ám a házasság hamar zátonyra futott. A gyermek születése után szinte azonnal elváltak.
Emesét mindez nem érte váratlanul. A menye heves természetű, veszekedős asszony volt, bár kétségtelenül gyönyörű. Már a házasság első napjaitól komoly indulatok feszítették őket, és amikor megszületett a kislány, az öröm helyett csak még több konfliktus költözött a családba. „Ilyen a természete — magyarázta Levente az anyjának. — De én nem bírom tovább ezt az állandó feszültséget. Elfáradtam. A szerelem is elfogyott, volt, de már nincs…”
Emese ekkor még nem sejtette, hogy a válás utáni döntések milyen következményekkel járnak majd, és hogy a fia hamarosan olyan lépésekre szánja el magát, amelyek alapjaiban rengetik meg mindazt, amit addig természetesnek hitt.