…akit etetni, ruházni és mentegetni kellett.
És még egy anyóstól is, aki számon tartja minden forintomat. Ez nem magány, Melinda. Ez szabadság.
— Lehet pakolni, fiúk — intett oda határozott mozdulattal a rakodóknak.
A férfiak máris megemelték a komódot. Marcell ösztönösen utánuk lépett volna, de Nóra egy lépéssel elé vágott, elállva az útját.
— A kulcsokat — mondta, és kinyújtotta a tenyerét.
— Micsoda? — bámult rá értetlenül, mintha nem fogná fel a helyzetet.
— A lakás kulcsait. Az autóét is. Emlékeztetlek, a kocsi az én nevemen van. Te egy fillért sem fizettél bele, mindig csak „befektettél a jövőbe”.
— Nem tehetsz ki csak úgy! Papucsban, az utcára! — a hangja elcsuklott, a sírás határán volt.
— Dehogynem. És meg is teszem. A holmijaidat holnap összeszeded, amikor én is itt leszek. Hívhatsz rendőrt, ha biztonságosabbnak érzed. Most viszont — kifelé. Mindketten.
Egyetlen mozdulattal kikapta a kulcscsomót a férfi kezéből. Marcell ujjai ernyedten engedelmeskedtek, mintha már nem lett volna ereje tiltakozni.
— Gyere, anya — morogta végül, belátva, hogy itt nincs több esély. — Teljesen beszámíthatatlan lett. Úgyis megnyerjük a pert. A felét úgyis kipereljük!
— Próbáljátok csak — Nóra kitárta a bejárati ajtót. — Az ügyvédem örül majd egy kis gyakorlásnak. Ja, és Marcell… mielőtt kilépsz, vidd le a szemetet. Ott az a zsák az ajtó mellett. Legalább ennyi hasznod legyen búcsúzóul.
Melinda kihúzott háttal vonult kifelé, mintha száműzött királynő lenne, akinek még jár a méltóság. Sziszegve szórta az átkait. Marcell összegörnyedve kullogott mögötte, még mélyebbre húzva a vállát. Vissza sem nézett. Már azon járt az esze, mit fog mondani a barátainak, amikor kiderül, hogy ismét az anyjával él.
Az ajtó becsapódott. A zár kattanása véglegessé tette a döntést. Nóra a homlokát a hideg fémnek támasztotta, lehunyta a szemét.
Csend lett. Nem szólt többé az anyós éles hangja, nem hallatszott Marcell panaszkodása. Csak az idegen parfüm és a naftalin szaga maradt utánuk — de ezt pár perc szellőztetés könnyedén eltünteti.
Átsétált a nappaliba. A dobozok eltűntek, a rakodók gyorsan dolgoztak. Csak a szőnyegen maradt egy lapos nyom ott, ahol a komód állt. Semmi gond, a szálak majd visszaemelkednek.
Az ablakhoz lépett. Tizedik emelet. A város fényei szinte hullámoztak alatta. Lent, a bejáratnál egy színes köntösös alak gesztikulált hevesen, mellette egy férfi küzdött, hogy bepréseljen egy túlméretezett komódot egy szemmel láthatóan alkalmatlan taxiba.
A telefonja rezdült. Banki értesítés: „Terhelés — költöztetési szolgáltatás.” Nem volt olcsó. De az elmúlt öt év legfelszabadítóbb kiadása volt.
Tárcsázott.
— Szia, Réka? Igen, én vagyok. Figyelj, változtak a tervek. Nem, holnap nem megyünk az anyósomhoz. Válok. Igen. Most azonnal. Mondd… az a hétvégi szegedi kiruccanás még aktuális? Szuper. Foglald le a jegyeket. Én állom.
Letette a telefont, és az asztalra tette. Arra az üveglapos asztalra, amit Melinda ki akart dobatni. Könnyű volt, modern, szép. És az övé. Ahogy ez az egész élet is, amely ebben a pillanatban indult újra.
A konyhába ment, elővette azt a palack bort, amit egy „különleges alkalomra” tartogatott. Teleöntötte a poharat. Megemelte, és koccintott a sötét ablakban visszanéző alakjával.
— Az igazi beköltözésre — mondta félhangosan. — Végre.
Odalent a taxi végül elindult, magával cipelve a múltat. Nóra pedig a lakása közepén állt, és a mellkasában egyre tágult az a meleg, enyhén mámorító érzés. Megcsinálta. Nem hátrált meg. És a holnap — hosszú idő óta először — kizárólag az övé volt.