— …tátott szájjal. — Hogyhogy nem adsz? Az anyádtól sajnálod a pénzt?
— A költöztetőkre nem fizetek — felelte Nóra higgadtan. — Mert ezek az emberek most nem kifelé, hanem visszafelé fogják cipelni a holmikat.
— Megőrültél?! — sikított fel Marcell. — Senki nem visz ki innen semmit! Megmondtam, hogy anya marad!
Nóra szó nélkül kikerülte őket, és kilépett az előszobába. A költöztetők az ajtónál várakoztak, láthatóan a végszóra és a pénzre számítva.
— Fiúk — szólította meg őket nyugodt, tárgyilagos hangon. — Módosult a megbízás. A bútorokat le kell vinni a ház elé. A díjazás duplája lesz.
— Te nem fizetsz nekik! — Marcell utána rontott, és megpróbálta elkapni a kezét, amelyben a pénztárcát tartotta. — Megtiltom!
Nóra egy éles mozdulattal kirántotta a kezét. A tekintete megkeményedett, mintha kővé vált volna.
— Marcell, te szeretsz jogokról papolni. Akkor beszéljünk róluk. Azt mondtad, a lakást a házasságunk alatt vettük. Ez igaz. Csakhogy a papírokat annak idején nem olvastad el figyelmesen. Túlságosan lefoglalt az autóválasztás, emlékszel?
— Ennek mi köze ehhez? — kérdezte Marcell óvatosabban, mint eddig.
— Nagyon is van. Felidézed azt a napot a közjegyzőnél? Amikor idegeskedtél a hosszú sor miatt, kimentél cigizni, és odavetetted: „Írd alá nyugodtan, megbízom benned.”
— És?
— Az történt, hogy a lakás nem csupán házasság alatt szerzett vagyon. A vételár jelentős része abból a pénzből származott, amit még a házasság előtt örökölt ingatlan eladásából kaptam — a nagymamám lakásából. És akkor, ott a közjegyző előtt — miközben te a telefonoddal voltál elfoglalva — aláírtunk egy házassági szerződést is.
A folyosón csengő csend ereszkedett le. Csak a falon függő óra kattogása hallatszott, az az óra, amit Melinda ajándékozott egy évvel korábban.
— Miféle… szerződést? — remegett meg az anyós hangja.
— Házassági szerződést, Melinda. Igen hasznos irat. Feketén-fehéren benne áll, a 4.1-es pontban, hogy az a vagyon, amely a házasság ideje alatt, de az egyik fél saját forrásából kerül megvásárlásra, annak a kizárólagos tulajdona, akinek a nevére bejegyezték. Ez a lakás az én nevemen van. Minden utalás az én számlámról ment. Az önerő is, közvetlenül a nagymamám lakásának eladásából. Jogilag, Marcell, te itt vendég vagy.
— Hazudsz! — kiáltotta, de a szemében pánik villant. Valójában nem emlékezett. Akkoriban gondolkodás nélkül írt alá mindent, csak hogy minél hamarabb végezzenek, és mehessen a barátaival ünnepelni. Meg volt győződve róla, hogy Nóra úgysem lép sehová.
— Ha szeretnéd, megmutatom a szkennelt példányt, itt van a telefonomon — mondta Nóra, miközben elővette a készüléket. — Ami pedig a lakcímbejelentést illeti… a személyes ügyfélkapus hozzáférés jogosulatlan használata bűncselekmény. A rendőrséget valószínűleg érdekelné, hogyan intézted el nélkülem a bejelentést.
Ezután a költöztetők felé fordult, akik feszült figyelemmel követték a családi jelenetet.
— Kezdhetik.
— Meg ne merjék! — Melinda arca bíborvörös lett. A mellkasához kapott, és látványosan hátradőlt. — Jaj, rosszul vagyok! A szívem! Gyilkos! Az utcára teszi a fiamat, engem meg kidob, mint egy rongyot!
— Az előadás véget ért — mondta Nóra, és elsétált mellette a konyhába. Töltött egy pohár vizet, majd visszatért. — Tessék, igya meg. Ha öt percen belül nem indulnak el maguktól, mentőt hívok. És a mentősöknek elmondom, hogy hisztériás rohamot kapott, mert megpróbálta jogtalanul elfoglalni a lakásomat.
— Marcell! Csinálj már valamit! — sikoltotta Melinda, azonnal elfelejtve a szívfájdalmat. — Férfi vagy vagy papucs?! Üsd meg! Vedd el a kulcsait!
Marcell ökölbe szorított kézzel állt. Egy pillanatra Nórának az volt az érzése, hogy valóban rátámad. Látta benne azt a tehetetlen dühöt, ami azokban gyűlik fel, akiktől elvették az irányítás illúzióját. Aztán Marcell a két izmos költöztetőre pillantott, akik rosszalló arccal figyelték, és megtorpant.
— Nóra, beszéljük meg nyugodtan — váltott hirtelen hangnemet, panaszosan. — Miféle szerződés, ugyan már… család vagyunk. Anyám hová menjen ilyenkor estére? A bérlők már beköltöztek…
— Szállodába — felelte Nóra közömbösen. — Vagy a bérlőkhöz. Szoruljanak össze. Esetleg a telken lévő fűtetlen tákolmányba, amit ti elegánsan vidéki rezidenciának hívtok. Engem nem érdekel.
— Ezt még megbánod! — sziszegte Melinda, belátva a vereséget. — Egyedül maradsz! Kinek kellesz majd, elvált nőként, harmincévesen?
— Magamnak — mondta Nóra. És ekkor elmosolyodott. Először az este folyamán. — Tudják, most értettem meg valamit. Nem egyedül maradok. Megszabadulok a ballaszttól. Egy felnőtt gyerektől, akit etetni, ruházni és mentegetni kellett, és ettől a felismeréstől szokatlanul könnyűnek érezte magát.