…amíg szemtől szembe nem találta magát Krisztinával. Lillán végigszaladt az érzelmek gyors váltása: az iménti gőg úgy pergett le róla, mint szélvédőről az őszi levél, helyét pedig nyers, ösztönös rettegés vette át. Krisztina előrenyomult, akár egy feldühödött bivaly, akit semmi nem állíthat meg.
– Na, mondd csak még egyszer, mit írtál nekem tegnap, te mocskos senki! – csattant fel.
A menedzserlányok, akiket borzongató kíváncsiság hajtott, szinte észrevétlenül gyűltek össze az ajtóban, mint amikor az akváriumban a halak a táplálék felé sodródnak. Fel sem fogták, hogyan kerültek oda. Nóra tisztán hallotta, ahogy Zoltán irodájában kattan a zár. Innentől minden pillanatok alatt zajlott le.
– Na ki a kövér itt, mi? – ordította a cégvezető felesége, majd egy villámgyors mozdulattal áthajolt az asztalon, és Lillát a mellkasánál ragadta meg a piros ruhánál. Lilla felsikoltott, vergődni kezdett. Krisztina keze lecsúszott róla, de az anyagba belekapaszkodva tartotta. Egyetlen erős rántás – és a ruha átbukott Lilla fején. A titkárnő sikítva próbált elmenekülni, közben reflexből felkapta az asztalról a telefonját. Rajta csak fehérnemű és harisnya maradt.
– Majd megmutatom, ki a kövér! – vágta oda Krisztina, a földre hajítva a ruhát, és már markolta is Lilla haját. Egy egész tincs maradt a kezében, miközben Lilla, félrelökve a bámészkodókat, zokogva kiviharzott az irodából.
Ebben az állapotban kiérve az üzletközpont közös folyosójára, szégyentől égve rohant a mosdó felé. Az arra járók döbbent tekintete kísérte. Bezárkózott egy fülkébe, levegőt vett, amennyire tudott, majd remegő kézzel tárcsázta a rendőrséget.
Krisztina egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy a menedzserek szélnek eredjenek. Némán, zajt kerülve tértek vissza a helyükre. Ő közben a férjével foglalkozott, aki bezárkózott az irodájába, és hallani sem akart arról, hogy kijöjjön. Lihegve, a dühtől fulladozva szégyenítette, miközben a kezében maradt hajtincset lobogtatta.
– Megsértett! A te alkalmazottad! Mutassam, miket írt? A külsőmet szedte ízekre! Én lennék a kövér? Én?! Megölöm azt a ringyót!
Zoltán könnyes esküdözéssel ígérte, hogy még aznap kirúgja a pimasz titkárnőt, de az ajtót – elővigyázatosságból – nem nyitotta ki.
A rendőrök gyorsan megérkeztek. Az egyikük lement a mosdóba, és visszavitte Lilla ruháját, ám a titkárnő nem volt hajlandó a kínzójával szemtől szembe kerülni. Addigra Krisztinát, a menedzserlányok gyűrűjében, leültették a kanapéra; valeriánát szopogatott, mert a felindulástól rosszul lett. Erika egy füzettel legyezte, Nóra pedig vízzel teli poharat tartott készenlétben.
Krisztina hangulata gyökeresen megváltozott: sírni kezdett, és a rendőröknek magyarázta, hogy a titkárnő megsértette, holott állítása szerint nem is ismerik egymást.
– Kövérnek nevezett! – ismételgette felháborodva. – Engem! Háromgyerekes anya vagyok, hatvanéves, hogy merészeli…
Az, hogy a titkárnő a férje szeretője volt, láthatóan egyáltalán nem foglalkoztatta.
Zoltán csak estefelé merészkedett elő az irodájából. Távozás előtt a felesége az ajtón keresztül szólt hozzá:
– Ugye ma nem maradsz bent értekezleteken?
– Ma nem, drágám… – felelte gyorsan.
Lilla végül nem vitte bíróságra az ügyet, feljelentést sem tett; számolnia kellett volna a rágalmazás miatti ellenlépéssel. Másnapra nyoma sem volt az ügynökségnél, és hogy merre sodorta az élet, senki sem tudja. Zoltán viszont azóta is boldog házasságban él Krisztinával… Úgy tűnik, a Lillával kapcsolatos kaland bőven elég tanulsággal szolgált: az új titkárnőt már kizárólag szakmai alkalmasság alapján választotta. Esti megbeszélések? Késői találkozók? Szó sincs róla. Munka után egyenesen haza.