Az új konyhában Melinda hangja uralkodóan és élesen csengett, visszaverődve a fényes konyhabútor felületeiről – arról a bútorról, amelyet Nóra fél éven át válogatott, aprólékos gonddal.
— Ezeket a függönyöket, Nórácska, mindenképp leszedjük. Egyáltalán nem illenek ide, túl komorak, mintha egy kriptában lennénk — jelentette ki ellentmondást nem tűrően. — Hoztam helyettük az enyémeket, könnyű tüllt, fodrokkal. Sokkal barátságosabb lesz tőlük a tér. És ezt az üvegasztalt is eltüntetjük, hideg, kényelmetlen darab. Az én tölgyfa, kihúzható asztalom tökéletesen idevaló.
Nóra a küszöbben állt, mindkét kezében bevásárlószatyrokat szorongatva. Úgy markolta őket, hogy a műanyag fülek mélyen bevágtak a tenyerébe, vörös csíkokat hagyva maguk után. Alig pár perce érkezett haza a munkából: kimerülten, teljesen kifacsarva egy negyedéves zárás után, és csak csendre, meg egy forró zuhanyra vágyott. Ehhez képest káosz fogadta.
A nappali közepén, abban a makulátlan helyiségben, amelynek felújítását Marcellel alig egy hónapja fejezték be, dobozok tornyosultak. Régi, megviselt kartondobozok, zsineggel átkötve. A kanapén – azon a kedvenc, tengerzöld színű, puha velúrkanapén – kötött terítők hevertek szanaszét, megsárgult „Egészség” magazinok halmai, és ruhákkal teli szatyrok, amelyekből áporodott naftalinszag áradt.
— Melinda… — Nóra nagy levegőt vett, igyekezve uralni a hangjában megbújó remegést. — Meg tudná mondani, mi folyik itt? Honnan vannak ezek a holmik? És hol van Marcell?
Az anyósa lassan megfordult. Testes asszony volt, haját rikító vörösre festette, és olyan frizurát viselt, amely mintha megakadt volna valahol a nyolcvanas években. Színes köntös volt rajta, ugyanaz, amelyet Nóra eddig csak a nyaralóban látott rajta. Úgy mosolygott a menyére, ahogyan a felnőttek szoktak a naiv gyerekekre, akik szerintük ostoba kérdéseket tesznek fel.
— Jaj, Nórikám, már itthon is vagy? — csicsergte, miközben láthatatlan porszemet törölt le a konyhapultról. — Marcellel úgy gondoltuk, meglepünk, amíg dolgozol. Ő most lent van, segít a költöztetőknek felhozni a fiókos szekrényt. Az enyémet, tudod, azt a régi darabot. Tökéletes lesz a hálóban, a ti forgácslapos vacakotok helyett.
— A hálóban? — Nóra hangja alig volt több suttogásnál, miközben úgy érezte, mintha lassan kicsúszna alóla a talaj. — Melinda, miről beszél? Ez a mi lakásunk. Nem beszéltünk semmiféle bútorcseréről.
— Ne hajtogasd már ezt a „miénk” dolgot — legyintett az asszony ingerülten. — Egy család vagytok, minden közös. Marcell mondta, hogy nincs kifogásotok. Az én lakásomat kiadom, már meg is vannak a bérlők, rendes fiatalok, egyetemisták. A pénz pedig nagyon kell, neki is, tudod jól, most nem megy fényesen a vállalkozása. Addig meg ellaknék itt nálatok. Három szoba van, bőven elférünk, nem leszek útban.
Ebben a pillanatban nagy csattanással kinyílt a bejárati ajtó, és két lihegő költöztető vonszolta be a folyosóra azt az ősi, ormótlan komódot, amelyet Nóra zsigerből gyűlölt. Mögöttük, kerülve a szemkontaktust, oldalazva besurrant Marcell is.
A férje. Az ember, akivel öt éve él együtt. Aki előző este még a nyári szabadságukat tervezgette vele vacsora közben. Most azonban megtörtnek és jelentéktelennek tűnt: görnyedt háttal állt, lesütött szemmel, mint egy kisdiák, akit az anyja kézen fogva vezet az első tanítási napon.
— Marcell — Nóra letette a szatyrokat a padlóra. Egy üveg csörömpölve ütődött a járólaphoz; a hangja lövésként hasított a levegőbe. — Magyarázd el, kérlek, mi történik itt. Miért költözik ide az anyád? És miért most tudom meg, amikor a komódja már összekarcolja az új parkettánkat?
Marcell összerezzent, mintha arcul csapták volna. Gyors pillantást vetett Melindára, támogatást keresve. Az asszony azonnal kihúzta magát, szinte pajzsként állva a fia elé.
— Ne ordíts a férjeddel, hisztérika — vágta oda keményen. A hangjából eltűnt minden édesség, hideg fémes él maradt csak. — Ő férfi, döntött. Az anyja idős, segítségre szorul. Meg pénzre is. Ti meg itt dúskáltok ebben a háromszobás lakásban kettesben. Szégyellhetnétek magatokat.
Nóra némán nézte a jelenetet: az anyóst, aki már otthonosan rendelkezett az ő életterében; a férjét, aki akarat nélküli árnyékká zsugorodott; és a komódot, amelyet a költöztetők nagy puffanással letettek a kedvenc, vastag szőnyegére.
— Marcell, gyere ki velem a konyhába — szólalt meg végül jeges nyugalommal. — Azonnal.
— Itt beszéljük meg! — vágott közbe Melinda, összefonva a karját. — Nálunk nincs titkolózás az anya előtt!
— Nekem viszont van — felelte Nóra, le sem véve a szemét a férjéről. — Marcell. Vagy most, négyszemközt beszélünk, vagy olyan döntést hozok, amit senki nem fog tudni visszacsinálni.