A folyosókon hamar kialakult az egyetértés: ezt bizony nem más finanszírozta, mint Zoltán. A szóbeszéd nem volt kifejezetten rosszindulatú, inkább afféle irodai szórakozásként működött. A titkárnő és az igazgató viszonyát mindenki úgy követte, mintha egy végtelenített sorozat epizódjai peregnének: találgattak, mi lesz a következő fordulat, vitatkoztak az esélyeken, tréfálkoztak, sőt még kisebb fogadásokat is kötöttek. Ez lett az első számú téma, mert kivételesen mindenkit ugyanaz érdekelt.
A női kollégák viselkedése Lillával szemben hűvös és kimért maradt. Nem hívták maguk közé, nem faggatták, és különösebben ő sem kereste a társaságukat. Volt benne valamiféle fölényes tartás, ami elválasztotta őt a többiektől. Néha azonban – ahogy már korábban is előfordult – meglepően közvetlenné vált, szinte barátságossá, mindenféle cicoma nélkül. Ezek az alkalmak többnyire akkor jöttek el, amikor szüksége volt valamire.
Egy reggelen Nóra, az egyik „lány”, késve érkezett, mert sürgősen fogorvoshoz kellett mennie. Vidám hangon mesélte az előbb átélt buszos kalandot, amikor Lilla kidugta a fejét a titkárság ajtaján, és szokatlan kedvességgel ráköszönt. Nóra először csak meglepődött, aztán valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság futott át rajta.
– Szia, Nóra! Képzeld, ittam egy kávét a bögrédből… az enyém véletlenül összetört. Ugye nem haragszol?
Nóra szemöldöke felszaladt. Lilla azonnal mentegetőzni kezdett:
– Zoltán készlete a szobájában maradt, ő meg elutazott… tartalék bögrém nincs, a lányok mondták, hogy a tiéd épp szabad. El is mostam! Tele volt teafoltokkal, még a tieiddel, hihi…
Nóra pár másodpercre megdermedt, kabátját félúton hagyta. Előbb a pingvines bögrére pillantott, amelyet Lilla a billentyűzet mellé tett, majd akaratlanul is a titkárnő arcát nézte, pontosabban a száját. Lilla ajkai feltűnően duzzadtak voltak, természetellenesen puhák, mintha egész életében csak lufikat fújt volna. Ki tudja, mennyit „gyakorolt” Zoltán irodájában? Nóra megborzongott, és határozottan felelt:
– Tartsd meg nyugodtan. Ajándék.
– De hát akkor te mivel…? – csodálkozott Lilla.
Nóra felkapta a bögrét az asztalról, és visszanyomta a titkárnő kezébe.
– Van… még egy. A fiókban – vágta rá gyorsan.
– Hm… rendben – forgatta meg Lilla a bögrét közönyösen. Látszott rajta, hogy nem igazán tetszik neki. – Köszönöm.
– Egészségedre – morogta Nóra erőltetett mosollyal. Később, már a többiek között, kifakadt:
– Ez meg mi volt?!
– Ne haragudj… olyan műmosollyal jött oda, hogy senkinek nem volt kedve odaadni a sajátját. Mondtuk, hogy mindjárt teázni készülünk, és csak a tiéd maradt gazdátlanul…
– Mintha egy ilyen nőnél bármit számítana, van-e gazdája… Nézzétek csak Zoltánt, lányok, teljesen elveszett ember lett.
– Még az öreg rókát is elkapja néha a kölyökkutyás lelkesedés – jegyezte meg Erika ironikusan, mutatóujját megemelve. – Hadd lelkesedjen, amíg lehet… pontosabban addig, amíg a drága felesége semmiről sem tud.
Egy ideig Lillának megfelelt a szerető szerepe. Csakhogy az idő nem állt meg. Harminchárom éves volt, nem kislány, ráadásul ott volt a tizennégy éves fia is – igaz, őt gyakorlatilag a nagymama nevelte kiskora óta, így nem sok vizet zavart. Lilla azonban nem akarta a maradék fiatalságát arra pazarolni, hogy örökké a háttérben maradjon. Zoltánt akarta, teljes egészében és véglegesen. És vele együtt mindazt is, ami hozzá tartozott: az ingatlanokat, az üzletrészt, a biztonságot.
Zoltán nem titkolta előtte a panaszait. A feleségét vérszívó teremtésnek festette le, aki csak követel és zsörtölődik, az ágyban semmi öröm, otthon merev rend, a gyerekeknek és az unokáknak pedig folyton ajándék kell. Lilla viszont számára menedék volt, fellélegzés. Soha életében nem érezte magát ennyire boldognak – állította. Egyetlen nő sem adott neki ilyen kavalkádját az érzéseknek és indulatoknak.
– Ó, te angyalom – sóhajtotta egyszer elérzékenyülve –, ha csak egy kicsit is ki tudnék szabadulni abból, ami most fogva tart…