Az új titkárnővel, Lillával szemben a kollégák egyáltalán nem kapkodtak a barátkozás után.
– Hát igen… ezt a „paripát” a mi igazgatónk egészen biztosan nem adminisztratív munkára szerezte be – húzta el a száját Erika, aki híres volt csípős megjegyzéseiről, közvetlenül azután, hogy először futott össze Lillával.
A helyzet előzménye egyszerű volt: a titkárságon két teljes hétig kongott az üresség, miután az előző titkárnő harmadszor is szülési szabadságra ment. Aztán egyik napról a másikra, mint derült égből villámcsapás, megjelent Lilla. Beköltözött az irodába, elfoglalta a helyét, és Zoltán… pardon, az igazgató, Zoltán Pavlovics, hűvös méltósággal, szinte büszkén mutatta be őt a munkatársaknak. Lilla arcára mintha ki lett volna írva: „Nem megszakadni jöttem ide, túl szép vagyok én ehhez.” És valóban, a szépsége… nos, meglehetősen sajátos volt. A kor divatjából gyúrták össze: műszempillák az égig, felfújt ajkak, mozdulatlan homlok. Természetesen szőke. Ha mindezt a mesterséges réteget lekaparták volna róla, alatta egy egészen átlagos, sőt, kifejezetten kedves fiatal nő bújt volna meg. Így viszont – valljuk be – a felkészületlen szemlélőt néha megijesztette ez a fajta „tökéletesség”. Lillát azonban ez az álarc magabiztossá tette: hercegnőnek képzelte magát, és ennek megfelelően viselkedett. Fensőbbségesen, bár időnként – ha érdekei úgy kívánták – kegyes leereszkedéssel fordult a halandók felé.
Nem csoda hát, hogy a női dolgozók csendben egyetértettek Erika célzásával, amely Lilla várható munkamoráljára vonatkozott. Összenéztek, féloldalasan elfordultak, sunyi mosolyok villantak, elfojtott kuncogás remegett a levegőben. Erika sosem kertelt: amit gondolt, azt tűpontosan, sokszor fájdalmas pontossággal fogalmazta meg. Ugyanakkor nem volt rosszindulatú – inkább szúrós és könyörtelenül őszinte. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ez a feltűnő madár nem véletlenül landolt az ő szürke, verébcsivitelős irodai bokrukban. Nem az utcáról tévedt be, és aligha a szerény fizetés csábította. Az öreg, ravasz igazgató inkább egy különleges gyűjtőhöz hasonlított, aki hosszú koplalás után ritka darabra bukkan: valahonnan „speciális lelőhelyről” ásta elő Lillát, bőkezű ígéretekkel körítve. Így aztán Lillát cseppet sem zavarta, hogy a kollégák nem igyekeztek baráti viszonyt kialakítani vele. Ami igazán számított, az az volt, hogy szinte azonnal látványos közeledés indult meg közte és az igazgató, Zoltán Pavlovics között.
Amikor ebédidő környékén ritkulni kezdett az igazgatói iroda előtt sorakozók hada, és a business center folyosóin elcsendesedtek a léptek, felcsendült Zoltán Pavlovics hívogató, rekedtes éneke:
– Li-ill-laaa! – dörmögte elnyűtt basszusán, mézesen. – Szükségem van magára! És hozza be… öhm… hozzon be valamit. Mondjuk az Efremovval kötött szerződést, igen, az kell.
Vagy egy másik alkalommal:
– Li-ill-la! Készítene nekem egy kávét? Ugye már emlékszik, hogyan szeretem? Legyen szíves: fele tej, egyetlen teáskanál cukor.
És amikor Lilla belépett hozzá az iratokkal, finoman meglökve csípőjével az ajtót… Amikor ünnepélyesen bevonult a gőzölgő kávéval, a csészét alátéttel biztosítva… Látni kellett volna Zoltán Pavlovics arcát! Egy igazi márciusi kandúr volt. Nem túl nagy termetű, de jó húsban lévő, tekintélyes kopaszodással és elégedett tokával. Egy vén, kéjvágyó macska. Hatvanéves múlt, mégis ugyanott járt az esze. Légszomj gyötörte, az emésztése rakoncátlankodott, és a cukorbetegség első jelei is jelentkeztek. Ráadásul évtizedek óta megingathatatlan házasságban élt – még az egyetemi évek óta, amikor még senki sem nézett ki belőle semmit. Ha nem lett volna a felesége, aki a kapcsolatukban valóban „a nyak” szerepét töltötte be, míg ő csupán „a fej” volt, Zoltán Pavlovics aligha ült volna most reklámügynökség-tulajdonosként ebben az irodában. Legjobb esetben is egy közüzemi cégnél dolgozna hegesztőként – annak tanult annak idején. A felesége sem volt különleges háttérrel: varrónőnek készült. Ám ő volt az, aki kérlelhetetlen kitartással hajtotta előre a fiatal Zoltánt, ötleteket adott, irányt mutatott, nem hagyta nyugodni, és ott állt a kilencvenes évek elején születő ügynökség bölcsőjénél.
Lilla viszont feltűnően sokáig időzött az igazgatói irodában. Kacajok szűrődtek ki, suttogások, halk nevetgélés. A pletykák gyorsan lábra kaptak. Többször is látták őket együtt munka után: étteremben, bevásárlóközpontban, elegáns butikokban. Minden egyes új ruhadarabot, minden frissen felbukkanó ékszert Lilla nyakán vagy kezén azonnal alapos vizsgálatnak vetettek alá a kollégák, miközben egyre inkább érezhetővé vált, hogy ez a történet korántsem ért még a végéhez, és a folytatás hamarosan újabb beszédtémát szolgáltat majd az egész irodának.