Ez nem érzelmi kérdés – folytatta Melinda tárgyilagos hangon. – Ez puszta józanság. Jelenleg havonta húszezer forintért béreltek lakást, ami kidobott pénz. Ha ideköltöztök, rengeteget spóroltok. De a tulajdonjognak közösnek kell lennie. Különben András mindig úgy érezné, hogy csak megtűrt vendég a saját otthonában.
Megakadt bennem a levegő. A „megtűrt vendég” szót különös hangsúllyal ejtette ki, mintha pontosan tudná, hova akar vele döfni.
Nagyot nyeltem. Belül forrt bennem minden, mégsem találtam a megfelelő választ. Melinda higgadtan, magabiztosan beszélt, mintha megkérdőjelezhetetlen alapigazságokat sorolna. Én pedig ott ültem, és úgy éreztem magam, mint egy megszeppent kislány, akit rendre utasítanak, amiért nem engedelmeskedett.
– Időt szeretnék kérni – préseltem ki végül.
– Mire? – ráncolta össze a homlokát az anyósszerű tekintély. – Talán nem bízol a férjedben?
Ez volt az igazi vád. Ha nem mondasz azonnal igent, akkor rossz feleség vagy. Ha ragaszkodsz valamihez, ami a tiéd, akkor önzőnek bélyegeznek.
– Nincs semmi „de” – vágta el Melinda. – Holnap elmentek a közjegyzőhöz, és átíratjátok. Minél előbb, annál jobb. Később csak pletykák, félreértések lennének belőle, annak pedig semmi értelme.
Felállt, megigazította a táskát a vállán.
– Andriskám, induljunk. Elmondtam mindent.
András engedelmesen a bejárat felé indult, aztán még visszanézett.
– Nóra, ne haragudj. Anya csak jót akar. A jót… de kinek?
Elmentek. Én pedig ott maradtam a kanapén, az üres lakásban, amely egy pillanat alatt idegenné vált számomra.
Az éjszaka álmatlanul telt. A plafont bámultam a bérelt garzonban, ahol három éve szorongtunk össze Andrással. Ő mellettem aludt, a fal felé fordulva, halkan horkolt. Láthatóan semmi sem nyomasztotta.
A nagymamám járt a fejemben. Az a nap, amikor egy hónappal a halála előtt magához hívott. Ahogy megszorította a kezem, és csendesen azt mondta:
– Nórácskám, a lakást rád hagyom. Csak rád. Érted? Legyen ez a tiéd. A te kis szigeted. Hogy tudd: van egy hely, ahol te vagy az úr. Ahol senkinek nincs joga dirigálni.
Akkor nem értettem igazán. Csak bólogattam, azt hittem, az öregség beszél belőle. Most már világos volt minden. Ő előre látta. Látta, ahogy Melinda lassan átveszi az irányítást az életem felett. Látta, hogy András mindig az anyja oldalára áll. Látta, ahogy darabonként elveszítem önmagam.
És adott nekem egy mentőövet.
Reggel András a szokásosnál korábban ment el dolgozni, reggelit sem evett. Alig maradtam egyedül, a telefonom megszólalt.
– Nóra, jó reggelt. Gondolkodtál?
– Jó reggelt, Melinda.
– Akkor? Mikor mentek a közjegyzőhöz?
Hosszú, nyomasztó csend következett.
– Még nem döntöttél? – kérdezte újra, és a hangja hirtelen keménnyé vált. – Ugye tisztában vagy vele, mit művelsz? Szétrombolod a családodat.
– Hogyan rombolnám szét, ha megtartom a lakást? – bukott ki belőlem.
– Egyszerűen. András a férjed. Joga van a közös vagyon feléhez. Ha ezt megtagadod tőle, akkor nem tekinted egyenrangúnak. Fölé helyezed magad.
– Az örökség is közös vagyon! – emelte fel a hangját. – Házasság alatt kaptad, tehát mindkettőtöké!
Nem tudtam mit felelni. Jogilag nem volt igaza – ezt a közjegyző is elmagyarázta –, de Melinda nem a törvényekre hallgatott. Csak a saját igazára.
– Beszélek Andrással – mondtam végül.
– Tedd meg. És majd elmagyarázza neked, mennyire nehéz egy férfinak a felesége lakásában élni. Mennyire megalázó, ha nincs beleszólása.
Leültem egy székre. Reszketett a kezem. Miért kell mentegetőznöm? Miért kell bűntudatot éreznem azért, mert a nagymamám rám hagyta, ami az övé volt?
Este András komor arccal érkezett haza.
– Anyu hívott – morogta, miközben levette a kabátját. – Azt mondta, nem akarod átíratni a lakást.
Felnéztem rá, és megpróbáltam nyugodtan válaszolni.
– András, nem arról van szó, hogy nem akarom. Csak időre van szükségem, hogy átgondoljam mindezt, mielőtt döntök.