A mondat vége ott lógott a levegőben, mintha magától értetődő igazság lenne.
– Kettőnké kellene lennie. Ez így normális – tette hozzá András, mintha lezárná a vitát.
– És az nem természetes, hogy az enyém? – kérdeztem halkan. – A nagymamám pontosan ezt akarta.
– A nagymamád nem tudta, hogyan kell együtt élni egy családban – felelte, és közben bement a konyhába. Kinyitotta a hűtőt, majd ingerülten becsapta. – Ő csak segíteni akart neked. De most már rólunk kellene gondolkodni.
– Nem, te magadról gondolkodsz – mondta élesen, majd felém fordult. A tekintetében sértettség ült. – Megkaptad a lakást, és rögtön elhitted, hogy független lettél. Mintha azt mondanád: most már van sajátom, a férjem többé nem szólhat bele semmibe.
– András, ilyet nem mondtam! – tiltakoztam.
– De gondolod! – vágta rá, és újra rácsapta a hűtő ajtaját. – Különben már rég átírtad volna. Egy rendes feleség nem csinálna ebből ügyet. Megtenné, kérdezés nélkül.
Rendes feleség. Már megint ez a kifejezés. Mintha lenne valami láthatatlan szabályzat, amit én szándékosan megszegtem volna.
– Egy rendes férj pedig mellém állna – csúszott ki belőlem. – Megértené, mit jelent nekem ez a lakás. Hogy a nagymamám biztosítékot akart adni.
– Biztosítékot? – András keserűen felnevetett. – Mégis mire? Ellenem?
Nem feleltem. A válasz ott rekedt a torkomban. Igen. Biztosíték ellenetek. Ellenem és az anyád ellen.
András szó nélkül kivonult a szobába, felhangosította a tévét. A beszélgetés ezzel véget ért.
Másnap egyedül mentem el a közjegyzőhöz. Szükségem volt rá, hogy valaki kívülről mondja ki: nem képzelek dolgokat, nem vagyok önző, és nem őrültem meg.
Balázs Viktor, az ősz hajú, nyugodt tekintetű közjegyző türelmesen végighallgatott.
– Nóra – szólított meg higgadtan –, a nagymamája nagyon körültekintően készítette el a végrendeletet. Ez az ingatlan kizárólag az ön tulajdona. Nem közös vagyon, válás esetén sem megosztható, és senki nem veheti el öntől. Ez az öné.
– A férje kérhet bármit – vont vállat. – Jogilag nincs beleszólása, hacsak ön nem dönt úgy, hogy bevonja.
– Ez kizárólag az ön döntése. Teljes mértékben.
A mellkasomból kiszakadt a levegő. Napok óta először hallottam azt, hogy „jog”. Nem kötelesség. Nem elvárás. Jog.
– Köszönöm – suttogtam.
– Nóra – hajolt közelebb Balázs Viktor –, hosszú évek óta foglalkozom öröklési ügyekkel. És tudja, mit tapasztaltam? Amikor valaki sürgeti az azonnali átíratást, az mindig intő jel. Ha a férje valóban szereti önt, várni fog. Megérti. Ha pedig nem…
Nem fejezte be a mondatot. Nem is volt rá szükség.
Úgy léptem ki az irodából, mintha belül kiegyenesedtem volna. Jogom van. Nem tartozom magyarázattal.
Otthon azonban váratlan helyzet fogadott. Melinda Márkóné ott ült a kanapén. András odaadta neki a bérelt lakás kulcsát. A saját bögrémből teázott.
– Ó, Nóra. Végre megjöttél.
– Melinda, mit keres itt? – kérdeztem döbbenten.
– Rád várok. Le kell zárnunk ezt a beszélgetést.
Letette a bögrét az asztalra.
– András mindent elmondott. Nem akarod átíratni a lakást. Nem teszed meg azt, ami a család érdeke. Tudod, minek hívják ezt?
Felállt.
– Árulásnak. Elárulod a férjedet. Azt mutatod, hogy számodra semmit sem jelent.
– Ez nem igaz! – tiltakoztam.
– Dehogynem! – közelebb lépett. – Ha valóban szeretnéd Andrást, gondolkodás nélkül odaadnád neki a felét. Mert egy családban minden közös. Ott nincs enyém meg tied.
– De a nagymamám rám hagyta!
– A nagymamád egy idős asszony volt, aki nem értette, hogyan élnek a fiatalok! – Melinda hangja egyre magasabb lett. – Ellenünk fordított téged! Azt sulykolta beléd, hogy megállsz egyedül is, hogy nincs szükséged családra!
– Ő nem fordított ellenetek, csak…
– Mit? Csak fegyvert adott a kezedbe ellenünk? – ujjával a mellkasomba bökött. – Azt hiszed, nem értem? A lakás hatalom. Akinek lakása van, az irányít. És te most Andrást akarod irányítani, igaz?
– Nem! Csak szeretném, ha lenne valami, ami az enyém…
– EGY FÉRJHEZ MENT NŐNEK NINCS SAJÁTJA! – üvöltötte Melinda.
A szavak után hirtelen néma csend zuhant a szobára, sűrű és fojtogató, mintha minden levegő egyszerre tűnt volna el.