Az anyósom úgy vágta ki a lakásom ajtaját – amely immár tényleg az enyém volt –, mintha eleve hozzá tartozna, nem pedig hozzám.
– Nóra, komolyan kell beszélnünk – vetette oda Melinda, miközben meghívás nélkül besétált az előszobába.
A nappali közepén álltam felmosóronggyal a kezemben, és éreztem, ahogy belül minden görcsbe rándul. Még csak tegnap kaptam meg a kulcsokat a közjegyzőtől. Tegnap tudtam meg, hogy Ilona nagymama rám hagyta ezt a belvárosi, kétszobás lakást. Tegnap döbbentem rá igazán, hogy először az életemben van valami, ami kizárólag az enyém.
Ma pedig már itt állt az anyósom.
András közvetlenül mögötte lépett be. Bűntudatosan kerülte a tekintetemet, a vállai beesve, mintha előre mentegetőzne. Egyetlen hívásra sem futotta tőle. Egyszerűen idehozta az anyját, és kész.
– András említette, hogy tegnap közjegyzőnél jártál – kezdte Melinda, miközben végigmérte a szobát, mintha árut szemlézne. – Megkaptad a lakást. Nem is akármilyet.
Bólintottam. A torkom összeszorult, alig kaptam levegőt.
– A nagymamám rám hagyta – préseltem ki végül.
– Rád hagyta – ismételte, majd beljebb sétált, benyitott a helyiségekbe. – Tágas. A felújítás kissé idejétmúlt, de azon lehet segíteni. Déli fekvés, sok fény. Nagyon is rendben van.
Úgy beszélt, mint aki már számol fejben. Mintha mérlegelné az értékét, nem pedig egy családi örökséget nézne.
András némán álldogált az ajtónál.
– Üljetek le – mondtam végül, mert nem jutott eszembe semmi más.
Melinda kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, karjait az ölében összefonva. Mindig így viselkedett: mintha nem vendégségben lenne, hanem a saját birodalmában.
– Nóra, nem kertelünk – kezdett bele. – Örökséghez jutottál. Nem is kicsihez. Most az a kérdés, hogyan kezeljük ezt ésszerűen.
Leültem vele szemben, a térdeim remegtek.
– Mit értesz ésszerű alatt? – kérdeztem óvatosan.
– Azt, hogy a lakás András és a te nevedre kerüljön. Fele-fele arányban. Házasok vagytok, elvileg egy csapat.
Megdermedtem. Átíratni. Felezni. Odaadni annak a felét, amit a nagymamám kizárólag nekem szánt.
– De Ilona nagyi kifejezetten rám hagyta – mondtam halkan. – A közjegyző is hangsúlyozta, hogy ez tudatos döntés volt.
– A közjegyzők azt mondják, amit kell – legyintett Melinda fintorogva. – A végrendeleteket pedig idős emberek írják, akik gyakran nincsenek tisztában a valódi élettel.
Harag lobbant fel bennem. A nagymamám pontosan értette az életet. Nyolcvankét évet élt meg, és jobban ismerte az embereket, mint bárki más.
– Ő azt akarta, hogy legyen valami, ami az enyém – feleltem határozottabban. – Ezt többször is elmondta.
– A tiéd? – mosolyodott el gúnyosan Melinda. – Egy férjes asszonynak nincs olyan, hogy csak az övé. Közös van. Négy éve vagytok együtt Andrással, közös jövőt terveztek. Vagy tévedek?
A tekintete rám szegeződött, és választ követelt. Azonnalit. Beleegyezőt.
– Nem tévedsz, de ez a lakás…
– Ez a lakás a család vagyona – vágott közbe. – És ha rendes feleség vagy, megosztod a férjeddel. Tisztességesen, ahogy illik.
A „tisztességesen” úgy csengett, mint egy ítélet.
Andrásra néztem. Az ablaknál állt, kifelé bámult az utcára, mintha az egész beszélgetés nem is róla szólna. Amikor dönteni kellett volna, amikor mellém kellett volna állnia, mindig eltűnt.
– András – szólítottam meg. – Te mit gondolsz erről?
Összerezzent, majd felém fordult.
– Én? Hát… anya talán nem téved. Úgyis együtt laknánk itt. Logikus, hogy közös legyen.
Logikus. Neki mindig minden logikus volt, ha az édesanyja mondta.
– De a nagymamám rám hagyta – ismételtem. – Ez tényleg semmit sem számít?
– Dehogynem számít – bólintott Melinda lassan. – Csakhogy az élet nem fekete-fehér, és vannak helyzetek, amikor az érzelmeket félre kell tenni, mert a józan ész egészen mást diktál.