— …soha nem tanított ilyesmire. És nem gondolom, hogy fösvények lennénk. Egyszerűen csak…
— Egyszerűen csak mi? — vágott közbe Gabriella élesen. — Hiszen rendes munkád sincs. Valami recepciós egy kis szalonban. A családot Levente tartja el egyedül, neki kell eldöntenie, mire megy el a pénz.
Nóra felállt a székéről.
— Elnézést — mondta halkan. — Szükségem van egy kis levegőre.
Kilépett az étteremből, és a folyópart felé indult. Előtte tárult fel a széles víztükör: hatalmas, mozdulatlan, közömbös. A decemberi szél beleharapott az arcába, csípte a bőrét, de nem sietett vissza. Pont erre volt szüksége. A hidegre. A tisztaságra, amit ez a fagyos levegő hozott magával.
A telefonja megremegett a zsebében. Levente írt: „Hová mentél? Anya teljesen kiborult.”
Nóra ránézett az üzenetre. Aztán újra a vízre. Majd ismét a kijelzőre.
És akkor, sok év után először, világossá vált benne: elfáradt. Belefáradt abba, hogy mindig ő a hibás. Abba, hogy folyton bocsánatot kérjen pusztán a létezéséért. Kimerítette az idegen mesében való szereplés az ideális fiúról és a makulátlan családról, ahol neki soha nem jutott valódi hely. Semmilyen.
Húsz perc elteltével visszatért az étterembe. Gabriella már a desszert utolsó falatjait ette: egy trüffeltortát, amely másfél ezer forintba került.
— Ó, megjöttél, Nórácska — jegyezte meg az anyós, fel sem pillantva. — Levente, rendelj még egy kávét. De ne eszpresszót, kapucsínót kérek. Ízesítve.
— Levente, beszélnünk kell — szólalt meg Nóra nyugodtan.
— Most? — kérdezte bizonytalanul, és az anyjára sandított.
— Igen. Most.
Gabriella rosszallóan felhorkant.
— Mindig a legrosszabbkor. Leventém, mondd meg neki, hogy pihenni jöttünk, nem veszekedni.
— Gabriella — Nóra leült vele szemben —, innentől nem hallgatom tovább.
Az anyós szóra nyitotta a száját, de Nóra folytatta.
— Levente, egy kérdésre szeretnék választ. Őszintén. Egyáltalán akarsz velem lenni?
— Ne beszélj butaságokat…
— Válaszolj. Csak igen vagy nem.
Súlyos csend telepedett az asztalra. A pincérek óvatosan kikerülték őket. Valahol a háttérben karácsonyi dallam szólt, erőltetetten vidám, hamisan csilingelő.
— Elegem van a jeleneteidből — dörzsölte meg Levente az orrnyergét. — Utazunk, kikapcsolódunk. Majd otthon…
— Nem — rázta meg a fejét Nóra. — Otthon majd megint azt mondod, hogy fáradt vagy. Vagy hogy anyád hívott. Vagy hogy a munka fontosabb. Most válaszolj.
— Leventém, ne felelj neki! — csattant fel Gabriella. — Manipulál! Ismerem az ilyen nőket…
— Anya, elég — vágta rá Levente szokatlan keménységgel.
Gabriella elhallgatott, döbbenten.
— Akarom — mondta ki végül Levente halkan. — De te… te mindig elégedetlen vagy. Soha semmi nem jó. Anya csak velünk akart jönni, te pedig botrányt csaptál. Nem értem, mit vársz tőlem.
— Azt, hogy dönts — Nóra elővette a táskájából a jegygyűrűjét, és az asztal közepére tette. — Vagy a férjem vagy. Vagy az anyád fia. A kettő együtt nem megy.
— Nóra, miről beszélsz?!
— Arról, hogy harminckét éves vagyok. Nem akarok még harminc évet leélni árnyékként a tökéletes anya–fia páros mellett. Nem akarok bocsánatot kérni azért, mert figyelmet várok el a saját férjemtől. Nem akarok olyan otthonban élni, ahol a véleményem semmit sem számít.
— Levente! — sikította Gabriella. — Mondj már neki valamit! Teljesen megőrült!
Levente azonban hallgatott. A gyűrűt nézte, aztán Nórát, majd az anyját.
— Holnap reggel elutazom — állt fel Nóra. — A jegyet már megvettem. Nélkülem mentek haza. Amikor visszaérsz, Levente, én Dóránál fogok lakni. A holmimért később megyek. És onnantól… onnantól te döntesz. Vagy elmegyünk párterápiára, dolgozunk magunkon, megtanulunk családként működni. Vagy ügyvédhez. Válásért.
— Nem hagyhatsz csak így itt — remegett meg Levente hangja. — A lakás, a hitel…
— De igen. A hitel a te neveden van. Leveszem rólad a „terhet”. Anyád biztosan örülni fog.
Nóra megfordult, és elindult kifelé. A háta mögött Gabriella hangja csengett:
— Leventém, hadd menjen csak! Megleszünk mi nélküle is, nem igaz?
Nóra nem nézett vissza. A kinti hideg levegő arcul csapta, és ő mélyen beleszívott — először hosszú idő óta igazán. A lámpák fényében hópelyhek kavarogtak a rakpart felett. Három nap volt hátra az újévig.
Üzenet érkezett a telefonjára. Dórától: „A szoba kész. Várunk. Boldog új évet, barátnőm. Egy új élet kezdetét.”
Nóra elmosolyodott, könnyein át. Előtte ott volt az ismeretlen: félelmetes, hideg, kiszámíthatatlan. De őszinte volt. Valódi. A sajátja.
És ez már önmagában egy kezdetet jelentett.