Gabriella végre felé fordult, és összehúzott szemmel mérte végig.
— Miért vagy ilyen fehér, Nóra? Már megint koplalsz? Levente említette, hogy fogytál. Ez így nem jó. A férfiak azt szeretik, ha egy nő gondozott, nem azt, ha úgy néz ki, mint aki mindjárt összeesik.
Nóra erőltetett mosolyt préselt magára. Három óra utazás. Mindössze három, és már Pécsen lesznek. Ennyit csak kibír.
A vonaton azonban minden azonnal kezdetét vette.
— Leventém, hoztam termoszban borscsot… vagyis levest! Házi, persze — pakolta ki Gabriella a kis asztalkára a fél konyhát. — Tudom, mennyire szereted az első fogásaimat. Nóra, kérsz?
— Köszönöm, nem vagyok éhes.
— Látod, Levente? — csapta össze a kezét az anyja. — Mondtam én, hogy alig eszik! Aztán csodálkozik, hogy nincs gyerek. Így kimerül a szervezet!
Nóra összeszorította az állkapcsát. Levente a telefonjába mélyedt, mintha semmit sem hallana.
— Anya, beszélhetnénk másról? — motyogta anélkül, hogy felnézett volna.
— Hát én csak aggódom! — tárta szét a karját Gabriella. — Az orvosok is megmondják, mennyire fontos a táplálkozás a… női dolgok miatt. Olvastam egy cikket. El is küldtem neked, emlékszel?
— Anya…
— Jól van, jól van — legyintett, majd az ablak felé fordult. — Nézzétek, milyen gyönyörű! Leventém, ezek a fenyők! Igazi tél. Emlékszel, amikor gyerekkorodban az erdőbe jártunk? Tobozokat gyűjtöttél, olyan aranyos voltál!
A következő két órában Nóra Levente gyerekkorának legendáit hallgatta: mennyire okos volt, mennyire különleges. Minden mondat apró szúrásként érte: „Más gyerek még öt évesen sem olvasott, az én Leventém verseket szavalt”, „Emlékszel az érettségidre? Kitűnő voltál, majd’ szétrepesztett a büszkeség”, „És a tengerparti utunk? Csak mi ketten… az még régen volt.”
Nóra értette az utalást. A „csak ketten” valójában azt jelentette: nélküle. Itt ő számított idegennek.
A szállodában felgördült a második felvonás.
— Levente, hát itt két szoba van! — Gabriella végignézett rajtuk. — Miért én kaptam a kisebbet, ti meg a nagyot? Cseréljünk! Idős vagyok, kell a hely. Fáj a hátam, tudod jól.
— Anya, de ott franciaágy van…
— És akkor mi van? Tudok én azon aludni! Ti meg elfértek az egyszemélyesen. Fiatalok vagytok, hajlékonyak.
Nórában forrt a düh. Levente már bólogatott, már vitte is át a bőröndöket.
— Levente, ezt most komolyan gondolod? — kérdezte halkan, amikor kettesben maradtak.
— Anyának rossz a háta. Láttad, hogy tartja magát.
— Hetente háromszor jár táncolni.
— Nóra, kérlek, ne kezdjük. Pihenni jöttünk.
A pihenés azonban Gabriella menetrendje szerint zajlott. Reggel hétkor ébresztő, mert „kár átaludni a napot”. Reggeli abban a kávézóban, amit ő választott, hiába foglalt Levente máshová. Kirándulás csak oda, amit jóváhagyott, mert „a többi turistacsapda, láttam róla videót”.
És költött. Gondolkodás nélkül, Levente pénzét.
— Leventém, nézd ezt a szuvenírt! Karéliai fadoboz! Igazi! Ez kell nekem. Meg ez is. Meg ez a három kicsi — a barátnőimnek viszem.
— Anya, ez elég drága…
— Tudod, hogy nyugdíjból élek. Nekem erre nincs. De hát milyen szép! A fiamtól kapott ajándéknál nincs jobb.
Levente elővette a bankkártyát. Gabriella ragyogott. Nóra oldalt állt, mint egy felesleges kellék.
A vízparti étteremben Gabriella a legdrágább tételeket rendelte.
— Leventém, ez milyen hal? Karéliai fehérhal? Kérjük! Meg a márvány marhát is. És vörösbort. Jót, ne spóroljunk. Ünneplünk!
— Mit ünneplünk? — csúszott ki Nórából.
— Hát az utazást! — csillant fel Gabriella szeme. — Mindig erről álmodtam. És most végre itt vagyunk. A csodálatos fiamnak köszönhetően. Ugye, Leventém?
Levente erőltetetten mosolygott, majd ösztönösen megnézte az egyenlegét a telefonján.
— Anya, esetleg választhatnánk valami egyszerűbbet…
— Levente Sándor, spórolsz az anyádon? — hangja sértetté, szinte gyerekessé vált. — Azt hittem, pihenni jöttünk, nem filléreket számolni. Vagy Nóra tanított meg fukarkodni?
— Gabriella — Nóra letette a szalvétát az asztalra, és egy pillanatra megállt, mielőtt megszólalt volna, mintha levegőt gyűjtene ahhoz, ami ezután következik.