Nóra még egy lépést tett felé, a tekintete kemény volt, de a hangjában furcsa, keserű irónia csengett.
— Tudod, mi ebben az egészben az igazán abszurd? — mondta halkan. — Az anyád soha nem tartott engem elég jónak hozzád. Ezt te is tudod. Elmondta neked, nem egyszer. És te… te egyszer sem álltál ki mellettem.
Levente ingerülten végigsimított az arcán, mintha le akarná törölni magáról a feszültséget.
— Hagyd már ezt az ostobaságot — vágta rá. — Anyu teljesen normálisan viszonyul hozzád. Te látod bele mindig a rosszat, mindenből sértést csinálsz.
— Normálisan? — Nóra hangja megremegett, majd elszakadt. — Folyamatosan beleszól a lakásfelújításba, kritizálja, amit főzök, és állandóan célozgat arra, hogy miért nem szültem még neki unokát! Szerinted ez rendben van?
— Joga van a véleményéhez! — csattant fel Levente.
— Nekem meg jogom van a saját életemhez! — felelte Nóra, már szinte kiabálva.
Ott álltak egymással szemben, idegenként. Két ember, akiket papírok, egy közös hitel és egy lakás kötött össze, de minden más mintha rég eltűnt volna közülük. Nóra észrevette, ahogy Levente válla megfeszül, az ujjai ökölbe szorulnak. Ismerte ezt a pillanatot. Tudta, hogy mindjárt elhangzik valami, ami után nincs visszaút.
— Tudod mit? — szólalt meg végül Levente, és lekapta a kabátját a fogasról. — Elmegyek sétálni. Nyugodj meg. Gondolkodj. És döntsd el végre, mit akarsz valójában.
Az ajtó nagyot csapódott. A lakásban hirtelen csend lett. Nóra egyedül maradt a frissen felakasztott karácsonyi díszekkel, amelyeket alig egy hete raktak fel együtt. A sarokban álló fenyő villogó fényei tolakodóan vidámnak tűntek, hamis ünnepi hangulatot árasztva.
Levente telefonja ott hevert a kanapén. Megrezdült. Nóra ösztönösen odapillantott a kijelzőre.
„Gabriella: Levikém, annyira aggódom! Köszönöm, hogy magaddal viszel. Te vagy a világ legjobb fia! Csak… nem lenne jobb, ha Nórát nem hoznánk? Ketten sokkal jobban éreznénk magunkat, mint régen.”
Nóra lassan lecsúszott a padlóra, a hátát a kanapénak vetette. Hát erről volt szó. A „hármas utazás” eredetileg kettesnek indult. Csakhogy nem vele. Hanem az anyjával.
Ő meg mi ebben az egészben? Kellék? Felesleges plusz?
A fejében egymás után villantak fel az elmúlt hónapok emlékei. Levente egyre gyakrabban maradt az anyjánál munka után. Naponta többször beszéltek telefonon, a hétvégéket szinte kivétel nélkül nála töltötték. Amikor Nóra szóvá tette, Levente csak legyintett, és önzőnek nevezte.
A telefon ismét megremegett.
„Gabriella: Nóra olyan nyűgös lett mostanában. Emlékszel, milyen jókat utaztunk régen kettesben? Hozzuk vissza azokat az időket!”
Nóra kikapcsolta a kijelzőt. Feltápászkodott, odalépett az előszobai tükörhöz, és szembenézett önmagával. Sápadt arc, karikás szemek, előreeső vállak néztek vissza rá. Mikor lett ilyen? Mikor tűnt el belőle az a nő, akit valaha ismert?
Hét évvel korábban egészen más volt. Határozott, lelkes, tele tervekkel. Felvették doktori képzésre, a magyar irodalom volt a szakterülete, könyves blogot vezetett. Aztán… aztán férjhez ment. És lassan, szinte észrevétlenül feloldódott. Otthagyta az egyetemet, mert Levente szerint az „nem igazi munka”. Elment egy szépségszalonba adminisztrátornak, mert „kell a biztos fizetés”. Elmaradtak a baráti találkozók is, mert „több időt kell a családdal tölteni”. Az ő családjával.
Nóra elővette a telefonját, megnyitotta a beszélgetést Dórával — azzal a barátnőjével, akivel majdnem egy éve nem beszéltek.
„Ne haragudj, hogy eltűntem. Átmehetnék hozzád? Most rögtön. Beszélnem kell valakivel.”
A válasz alig egy perc múlva érkezett: „Gyere. Itthon vagyok. Mindig.”
Nóra sietve összepakolt egy táskát: a legszükségesebb holmik, iratok, töltő. A hűtőre egy cetlit ragasztott: „Dóránál vagyok. Holnap visszajövök. Tényleg beszélnünk kell. Komolyan.”
Kilépés előtt még egyszer körbenézett. A villogó karácsonyfa, a falon a közös fotók, a felújítás, amin két éve dolgoztak… Ez még mindig az élete volt. Egyelőre.
De odabent valami végleg megrepedt. És Nóra nem tudta, össze lehet-e még rakni.
Végül mégis elutazott. A Dórával folytatott beszélgetés után, az álmatlan éjszakát követően, és azután, hogy Levente felhívta, mondván: „Pécsen mindent átbeszélünk, nyugodtan, higgadtan.” Elment, mert nem látott más utat. Vagy megmenti ezt a házasságot, vagy legalább megérti, van‑e még mit megmenteni.
Gabriella a pályaudalon várta őket, rikító rózsaszín kabátban, három hatalmas bőrönddel.
— Levikém! — csimpaszkodott a fia nyakába, teljesen figyelmen kívül hagyva Nórát. — Úgy hiányoztál! Három napja nem láttalak, de nekem olyan volt, mintha egy hónap telt volna el!
— Anya, hadd pakoljam be a csomagokat — mosolygott Levente, őszintébben, mint az elmúlt napokban bármikor.
— Nórácska — fordult végre feléjük Gabriella, végigmérve a menyét —, te meg miért vagy ilyen sápadt? Már megint diétázol? Levente mondta, hogy fogytál… ez így nem igazán előnyös. A férfiak szeretik, ha egy nő ápolt, nem pedig kimerült.