— Egyáltalán felfogod, miket beszélsz? — csattant fel Levente, majd dühében a kanapéra vágta a telefonját. A készülék felpattant, mintha kavicsot hajítottak volna a vízre. — Már mindent kifizettem! A jegyeket, a szállást, az összes apróságot! És az anyám velünk jön. Pont.
Nóra az ablaknál állt, két kézzel szorítva a kihűlt kávés bögrét. Odabent mintha csomóra húzták volna a mellkasát. Hallgatott, mert a szavak feltorlódtak a torkában: élesek voltak, keserűek, és nem akartak kijönni.
— Elég, most figyelsz rám! Anyu velünk utazik az újévi kiruccanásra! Ha ez nem tetszik, akkor váljunk el! — lökte oda Levente, és a mondat úgy maradt köztük, mint egy kihirdetett ítélet.
Válás. Olyan könnyedén ejtette ki, mintha csak a konyhai tapétát akarná lecserélni. Nóra megfordult, végignézett a férjén: a feszült arcvonásokon, az összeszorított állkapcson, azon az idegen, zárt álarcon. Mikor lett belőle ez az ember? És mikor tűnt el az, akit valaha ismert?
— Levente, én csak azt szerettem volna…
— Mit szerettél volna? — lépett közelebb a férfi, és Nóra hirtelen úgy érezte, összenyomja őt a szoba. — Megmondani, hová menjünk? Kivel pihenjek? Elfelejtetted, ki keresi meg ebben a házban a pénzt?
Megérkezett a végső érv. A pénz. Nóra nagyot nyelt, majd letette a bögrét a párkányra. Az ujjai remegtek, ostobán és árulkodón.
— Én is dolgozom — felelte halkan. — És arra vágytam, hogy az újévet kettesben töltsük. Veled. Mint régen.
Levente gúnyos mosolyt villantott, rövidet, minden melegség nélkül.
— Régen… Akkor még nem csaptál jelenetet minden alkalommal, amikor anyám látni akart minket. Akkor még egészen más voltál.
„Akkor még kényelmes voltam” — futott át Nóra fején, de nem mondta ki. Öt év házasság alatt megtanulta a hallgatást. Megtanulta a bólintást, az alkalmazkodást, a fogcsikorgató mosolyt a családi vacsorákon az anyósa asztalánál.
— Értsd meg — folytatta Levente már nyugodtabban, mintha egy gyereknek magyarázná a nyilvánvalót. — Anyu egyedül van. Apám három éve meghalt. Szüksége van törődésre. Családra.
— És nekem? — szakadt ki Nórából. — Nekem mire van szükségem?
Levente meglepetten nézett rá, őszintén, szinte gyermeki rácsodálkozással.
— Neked? Férjre, otthonra, biztonságra. Mind megvan. Vagy talán kevés?
Mit lehet erre felelni? Hogyan magyarázza el, hogy a szeretet nélküli biztonság aranyozott rács? Hogy a melegség nélküli lakás csupán falak és bútorok halmaza?
Nóra leült a kanapéra. Levente visszavette a telefonját, gépelni kezdett. Hétköznapi kép: a férj elfoglalt, a feleség csendben ül. Tökéletes jelenet egy üzenethez az anyósnak.
— Figyelj — szólalt meg Levente anélkül, hogy felnézett volna. — Anyu már kivette a szabadságot. Hatvankét éves. Egész életében arról álmodott, hogy eljut Pécsre. Nem mondhatok nemet neki.
— De ez a házassági évfordulónk — suttogta Nóra. — Öt éve esküdtünk meg egymásnak. Megígérted…
— Megígértem — bólintott Levente. — És be is tartom. Elutazunk Pécsre. Hármasban. Ez a kompromisszum.
Kompromisszum. Egy újabb szó, amely kiüresedett. Nóra lehunyta a szemét, és megpróbálta felidézni azt a Leventét, akibe hét éve beleszeretett. A lelkes építészhallgatót, aki Brodszkij-verseket szavalt neki a kollégium tetején, és úgy csókolta meg, mintha a világ csak kettejükből állna. Hol van az a fiú, aki kézzel készített képeslapokat adott, és apró kávézókba vitte, mert többre nem futotta?
— Felhívom anyut — mondta Levente, miközben felállt. — Azt mondom, benne vagy. Örülni fog.
— Nem vagyok benne — szólalt meg Nóra halkan, de határozottan.
Levente megállt az ajtóban.
— Tessék?
— Nem. Egyezem. Bele. — Nóra felállt, felemelte a fejét. — Nem akarok hármasban Pécsre menni az évfordulónkon. Nem akarom hallgatni, ahogy az anyád minden mozdulatomat kommentálja. És nem akarok úgy tenni, mintha ez rendben lenne.
Levente arca elkomorult.
— Akkor a válást választod.
A szó ütésként érte. Nóra érezte, ahogy elszakad benne valami — egy vékony reményszál, amelyet hónapok, talán évek óta tartott életben.
— Miért rögtön válás? — kérdezte, erőltetett nyugalommal. — Miért nem lehet beszélni? Olyan megoldást találni, ami mindkettőnknek elfogadható?
— Én már mondtam a megoldást — vágta rá Levente. — Anyu jön velünk. A többi hiszti.
Hiszti. A vágy, hogy kettesben legyenek, hiszti. Az igény a közelségre, a figyelemre, hiszti. Nóra felnevetett — röviden, szárazon, nevetés nélkül —, majd egy lépéssel közelebb ment hozzá, és a hangja váratlanul nyugodt lett, mintha egy régóta érlelődő mondat elejét készülne kimondani.