A benzinkút mögött húzódó erdei sávból tompa szélzúgás hallatszott, mintha maga a táj is figyelné őket. Marcell nem mozdult, a torkában gombóc nőtt, miközben az apja elfordította a tekintetét. Nem jött válasz, csak a pisztoly kattanása, ahogy visszaakasztotta a helyére, és az a mozdulat mindennél beszédesebbnek tűnt.
Melinda pár perccel később lépett ki a boltból, kezében egy nejlonzacskóval. Amikor meglátta a fiát, azonnal észrevette rajta a feszültséget. „Mi baj?” – kérdezte halkan, de az apa közbevágott, siettetve mindenkit az autóba. A motor beindult, az út újra alájuk gördült, de a csend most már súlyosabb volt, mint korábban.
Marcell az ablaknak döntötte a homlokát. A fák összefolytak, a sötétedő ég alatt az út végtelennek látszott. A fejében visszhangzott az a félmondat, és akaratlanul is számolni kezdte, hány emléke van, amelyben az apja valóban jelen volt. Nevetések, ígéretek, elmaradt születésnapok keveredtek össze benne.
Melinda végül megszólalt. Nem kérdezett, inkább kijelentett: „Ha van mit elmondanod, most mondd el.” Az apa keze megfeszült a kormányon. Hosszú másodpercek teltek el, mire kibökte, hogy az út nem oda vezet, ahová eddig hitték. Régi titkok, elhallgatott döntések húzódtak meg a háttérben, és ezek most utolérték őket.
Marcell ekkor értette meg, hogy ez az utazás nem kirándulás. Valami végérvényesen átalakulóban volt, és bár még nem látta tisztán, érezte, hogy az életük egy töréspontjához érkeztek. Az autó haladt tovább az éjszakába, és egyikük sem tudta, mi vár rájuk a következő megállónál.