Egy órával később már mindannyian az öreg, nyikorgó autóban ültek. Az apa szótlanul vezette a kocsit, ujjai görcsösen markolták a kormányt, az ízületei szinte kifehéredtek az erőlködéstől. Melinda közben a telefonját görgette, félhangosan motyogva arról, hogy új életet kell kezdeniük, és hogy így tovább már nem mehet.
Marcell feszülten figyelte a csendet, végül megszólalt: „Apa, a nagyi tudja, hogy megyünk?” „Tudja” – felelte az apa anélkül, hogy felé fordult volna. „És miért indulunk ilyen korán? Régebben mindig ebéd után mentünk.” „Mondtam már, hosszú az út.”
Nóra a hátsó ülésen ficánkolt, az ablakon túli házakat számolgatta. „Apa, a nagyi örülni fog nekünk? Emlékszik még, amikor legutóbb bújócskáztunk?” „Örülni fog” – válaszolta az apa, de a hangja megremegett.
Melinda ingerülten hátraszólt: „Ülj nyugodtan.” Marcell ekkor vette észre, hogy nem a megszokott irányba haladnak. Az autó letért arról az útról, amely mindig a nagymamához vezetett, és egyre beljebb kanyarodott az erdő felé, ahol nem voltak ismerős táblák.
„Apa, biztos jó felé megyünk?” „Jobban ismerem az utat, mint te” – legyintett az apa. Nóra belefáradt a kérdezősködésbe, összegömbölyödött, és elszenderedett, kabátját a mellkasához szorítva. Marcell elővette a kis plüssmackót, és óvatosan a húga kezébe tette; a kislány álmában elmosolyodott.
A város lassan eltűnt mögöttük, szántóföldek, majd ritkás falvak következtek, végül csak az erdő maradt. Marcell még sosem járt erre az apjával. A kocsi végül lelassított egy lepattogzott falú, elhagyatott benzinkútnál, mélyen az erdő sűrűjében.
Az apa tankolt, Melinda bement a kis boltba. Marcell kiszállt, hogy kinyújtózzon, és ekkor meghallotta a szülei félbeszakadt beszélgetését az autó mellett: „Nem bírom tovább. Ezek a gyerekek… nem az enyémek.”
„Apa, mi történik?” – kérdezte remegve.
A válasz azonban elmaradt, és a levegőben ott maradt valami kimondatlan, nyomasztó feszültség, amely előrevetítette, hogy ez az út egészen máshová vezet, mint ahová indultak.