Marcell fejében egyre csak az zakatolt, hogy ez az egész idegen. Az apja soha nem használta azt a bizonytalan „majd később” kifejezést indulás előtt; rendszerint napokkal korábban mindent előkészíttetett velük, ellenőrizte a csomagokat, és külön rákérdezett, bekerültek‑e a melegebb ruhák is. Most viszont minden kapkodónak és elnagyoltnak tűnt, mintha az idő hirtelen ellenük fordult volna.
A folyosón feltűnt a mostohaanyja, Melinda. Már kora reggel cigarettázott, idegesen szívta a füstöt, miközben a hamu gondatlanul a padlóra hullott. Amikor Marcell megkérdezte, lesz‑e reggeli, az asszony inkább az ablak felé fordult, szemmel láthatóan kerülve a gyerekek tekintetét. „Melinda néni, süssek rántottát?” – hangzott el a kérdés. „Nem… most nincs étvágyam” – jött a halk válasz.
A hangszín furcsán bűntudatos volt. Marcell visszament a szobájába, és kinyitotta a szekrényt. A polc leghátsó részén, régi tankönyvek mögé rejtve ott lapult egy kopott plüssmackó: kicsi, megviselt, az egyik lábán gondosan bevarrt sebhellyel.
„Anyáé volt” – futott át rajta a gondolat. Ritkán nyúlt hozzá, mert túl sok emléket hozott felszínre; az édesanyja két éve halt meg. A játék még mindig őrizte a parfüm illatát, alig érezhetően, de felismerhetően.
Marcell kézbe vette a mackót, és észrevette a kis lyukat a fülén – azt Nóra rágta ki régen, amikor jöttek a fogai. Akkor anya nevetve mondta, hogy a mackó igazi harci sérülést szerzett. A lábán lévő varrás később került rá; anya piros cérnával öltögette össze, kissé ferdén, de szeretettel.
„Biztos, ami biztos” – mormolta, és a kabátja zsebébe csúsztatta. Nóra pizsamában rohant be a konyhába, kócosan, ragyogó arccal. „Marci, a nagyi süt majd nekünk süteményt? És megmutatja anya régi fotóit?”
„Megmutatja” – bólintott Marcell, bár a mellkasában ismét megszorult valami. Az apja ekkor kilépett a szobából egy táskával, és határozottan szólt, hogy melegen öltözzenek fel, mert hosszú út vár rájuk. A hangja éles volt és idegen, és miközben beszélt, következetesen kerülte, hogy a gyerekek szemébe nézzen.