Márk és a felesége végül aznap este is összevesztek. András Lillát azzal vádolta, hogy túl kemény és hajlíthatatlan, Lilla viszont azt vetette a szemére, hogy nincs benne tartás, és mindig megfutamodik a konfliktusok elől. A vita nem jutott sehova: szótlanul feküdtek le, a feszültség ott vibrált közöttük a sötétben.
Másnap reggel Nóra hívta fel Lillát.
— Teljesen kiborítottad Márkot — mondta szemrehányó hangon. — Egész éjjel forgolódott, alig hunyta le a szemét.
— Ez nem az én problémám — felelte Lilla hűvösen.
A vonal túlsó végén Nóra elsírta magát.
— Gyereket várunk, Lilla… és te ilyen könyörtelen vagy velünk.
— Az a kegyetlenség, amikor valaki más pénzén akar kényelmesen élni — válaszolta Lilla tárgyilagosan, majd bontotta a hívást.
Egész nap nem hagyta nyugodni a beszélgetés. Vajon tényleg túl messzire ment? Vagy csupán nem engedi, hogy kihasználják? Újra és újra lejátszódott benne Nóra síró hangja, mégsem érzett bűntudatot.
Este András komoran érkezett haza.
— Márk teljesen összetört — közölte. — Nóra megállás nélkül sír.
— Hadd sírjanak — vont vállat Lilla.
— Ezt nem teheted meg a családommal — fakadt ki András. — Hiszen a testvéremről van szó.
— És én mit tehetnék? — kérdezett vissza Lilla. — Tűrjem, hogy élősködjenek rajtam?
Egy héttel később Lilla elment megnézni a lakást. Márk nem volt otthon, Nóra a kanapén ült, a hasa már jól láthatóan gömbölyödött.
— Gyere be — mondta fáradtan.
Lilla körbenézett. A sarokban vadonatúj tévé állt, a konyhapulton egy mikró.
— Ezek honnan vannak? — kérdezte.
— Vettük — felelte Nóra. — Hitelre.
— Értem — bólintott Lilla. — Tévére futotta kölcsönből, de az ablakokra már nem.
Nóra elpirult.
— Nem volt drága…
— Az ablak meg igen, persze.
Ekkor lépett be Márk. Amikor meglátta Lillát, az arca megkeményedett.
— Ellenőrizni jöttél? — kérdezte nyersen.
— Igen — felelte Lilla nyugodtan. — Végül is az én lakásom.
— Egyelőre — morogta Márk.
— Mit jelent az, hogy egyelőre?
— Azt, hogy semmi sem örök.
Lillában felcsapott a düh. Fél év ingyenlakás elég volt ahhoz, hogy a hálás rokonok követelőző betolakodókká váljanak.
— Figyelj ide, Márk — mondta csendesen. — Egy hónapot kaptok, hogy új helyet találjatok.
— Egy hónapot?! — Nóra elsápadt. — Két hónap múlva szülök!
— Akkor belefér — vont vállat Lilla. — Harminc nap nem kevés idő.
Márk felpattant.
— Tudod, mit csinálsz? — kérdezte indulatosan. — Terhes nőt teszel utcára.
— Nem — javította ki Lilla. — Nem hosszabbítom meg az ingyenlakást azoknak, akik visszaélnek vele.
Kilépett a lakásból. A lépcsőházban kiabálást és zokogást hallott, de nem fordult vissza.
Otthon András feldúltan várta.
— Teljesen megőrültél?! — támadt rá. — Kiteszed a várandós sógornőmet?!
— Nem őt tettem ki, hanem azokat, akik élősködnek rajtam — felelte Lilla. — Az állapotuk nem jogosít fel semmire.
Márk és Nóra végül András és Márk szüleinek lakásába költöztek. Néhány nappal később Lillát sorra hívták a rokonok: szemrehányások, vádak, felháborodott hangok követték egymást. A család nagy része érzéketlen szörnyetegnek tartotta. Lilla azonban nyugodt maradt — a lakása újra kizárólag az övé volt.