Lilla fejében egyre tisztábban állt össze a kép. A helyzet abszurditása szinte kiáltó volt: Márkék gond nélkül beköltöznének az ő lakásába, bérleti díj nélkül, viszont az összes felújítás terhét természetesnek vették volna, hogy rá hárul. Amint azonban szóba került, hogy esetleg ők is beszállhatnának a költségekbe, azonnal előkerült az „úgysem tudni, meddig maradunk” kifogás.
Aznap este újra megpróbált beszélni a férjével.
— András, te tényleg nem látod, mi zajlik itt? — kérdezte fáradtan. — A testvéred úgy gondolja, hogy nekem kellene a saját pénzemből berendeznem neki az életet.
— De hát úgyis tervezted a felújítást — vágta rá András védekezőn.
— Mikor mondtam ilyet? — kapta fel a fejét Lilla.
— Azt említetted, hogy vagy rendbe teszed és kiadod, vagy eladod.
— Ez nem ugyanaz — magyarázta türelmét erőltetve. — Ha kiadnám, akkor minimális, bérlőknek való átalakítást csinálnék. Ha eladnám, egy fillért sem költenék rá. Ez nem arról szól, hogy Márknak legyen kényelmes.
— Nem értem, mi a különbség — vont vállat András.
— Az, hogy a saját érdekemre költök, nem más kényelmére.
A másik András csendben maradt, láthatóan nem akart belefolyni a testvéri vitába.
— Esetleg egy hűtőt vehetnénk — vetette fel óvatosan. — Az mégsem akkora kiadás.
— Nem — zárta le Lilla határozottan. — Vagy mindent maguk oldanak meg, vagy keresnek más megoldást.
Másnap Márk személyesen jelent meg náluk. Leült az asztalhoz, teát kért, majd belekezdett.
— Lilla, tudom, hogy sokat kérek — mondta halkan. — De nehéz helyzetben vagyunk. Jön a gyerek, nincs rendes lakásunk, munkát sem találok.
— Fedél van a fejetek felett — válaszolta Lilla. — Nem az utcán éltek.
— De a körülmények rosszak.
— Akkor javítsatok rajtuk ti.
— Idegen ingatlanra nem költhetünk — tiltakozott Márk. — Mi van, ha egyszer csak azt mondod, mennünk kell?
— És ha most mondanám? — kérdezett vissza Lilla nyugodtan. — Akkor mi lenne?
Márk zavarba jött.
— Ne így beszéljünk, család vagyunk.
— A család nem követelőzik — felelte Lilla hidegen.
András hallgatott, és Lilla ebből pontosan tudta, mennyi támogatásra számíthat.
— Mondok egy kompromisszumot — folytatta. — Amit fejlesztetek, azt a saját pénzetekből teszitek. Ha egyszer eladom a lakást, visszaadom az összeget.
— És ha mégsem? — kérdezte Márk gyanakodva.
— Akkor nem — vont vállat Lilla. — Az élet ilyen.
— Ez így nem jó. Kell valami biztosíték.
— Milyen? Papír?
— A papír nem ér semmit, ha nincs pénz.
Lilla felállt.
— Tudod mit, Márk? Úgy érzem, hülyének nézel. Ingyen laksz, és még el is várnád, hogy én fizessek mindent.
— Nem erről van szó — kapkodott Márk. — Csak érteni szeretném.
— Nincs mit érteni. Vagy elfogadod a feltételeimet, vagy máshol kerestek lakást.
— Lilla, nyugodjunk meg — szólt közbe András. — Beszéljük át higgadtan.
— Számomra ez már rég világos — felelte Lilla, és a szobában megült a feszült csend, amely előrevetítette az este folytatását.