Eltelt újabb három hónap. Lilla továbbra sem jutott dűlőre a lakással kapcsolatban: hol az ideje nem engedte, hol a pénztárcája. A hitel szinte a bevételei felét elvitte, így a hónap végére alig maradt mozgástér.
Egy délután megszólalt a telefonja. Márk volt az.
— Szia, Lilla — kezdte kissé ünnepélyesen. — Van egy hírünk.
— Hallgatlak — felelte óvatosan.
— Gyereket várunk — mondta lelkesen. — Nóra babát hord a szíve alatt, télen szül.
— Gratulálok — csúszott ki Lilla száján automatikusan. — És… ez mit jelent most?
— Hát, készülnünk kell — folytatta Márk. — A lakással kapcsolatban viszont gond van. Egy kisbaba mellett nagyon hideg lesz itt.
Lilla összeráncolta a homlokát.
— Hideg? Mire gondolsz?
— Az ablakok borzasztó állapotban vannak, mindenhol húz a szél. Jó lenne kicserélni őket. A padló is nyikorog, azt sem ártana megcsinálni. Ja, és a hűtő is megint vacakol, folyton tönkremennek benne az ételek.
Lilla csendben maradt, próbálta feldolgozni, amit hall.
— Vagyis azt szeretnétek, hogy én fizessem a felújítást? — kérdezett vissza végül.
— Nem az egészet — sietett pontosítani Márk. — Csak a legszükségesebbeket: ablak, padló, hűtő.
— Értem — válaszolta hűvösen. — Átgondolom.
Miután letette a telefont, sokáig ült a konyhában. Fél éve még arról volt szó, hogy András testvére ideiglenesen beköltözik pár hónapra. Most pedig már házasok, gyereket várnak, és természetesnek veszik, hogy felújítást kérjenek.
Este, amikor András hazaért, Lilla nem bírta magában tartani.
— András, a testvéred teljesen elszállt — mondta feszülten.
— Mi történt? — nézett rá értetlenül.
— Azt akarják, hogy felújítsam a lakást. Ablakcsere, padló, új hűtő.
András elgondolkodva megvakarta az állát.
— Egy gyerekkel tényleg nem mindegy, milyen körülmények között élnek — jegyezte meg óvatosan.
— Ez az én lakásom! — fakadt ki Lilla. — Fél éve ingyen laknak ott, most meg még beruházásokat is elvárnak?
— Nem követelik, csak kérik — védte a bátyját András. — Ráadásul az ablakok tényleg rosszak, láttam.
— Akkor cseréljék ki ők — vágta rá Lilla. — Ha ott akarnak élni, tegyenek bele pénzt.
— És ha eladod a lakást? Akkor ott maradnak pénz nélkül, lakás nélkül — vetette fel András.
Lilla hitetlenkedve nézett rá. Komolyan nem tűnik fel neki, mennyire abszurd ez az egész?
— Tehát szerinted nekem kellene mások helyett költenem? — kérdezte halkan.
— Nem idegenekről van szó, Márk a testvérem — emlékeztette a férje.
— Ettől még nekem nem lesz könnyebb — zárta le Lilla.
Másnap Nóra telefonált.
— Lilla — kezdte mézes hangon. — Márk beszélt veled a felújításról?
— Igen — felelte röviden.
— Nagyon bízunk benne, hogy megértesz minket. Jön a baba, fontosak a jó körülmények.
— Nóra, miért nem oldjátok meg ti? — kérdezte Lilla. — Ha ennyire lényeges.
A lány bizonytalanul hallgatott egy pillanatig.
— Nem tudjuk, meddig maradunk. Mi van, ha eladod a lakást, és mi hiába költöttük el a pénzt?
Lilla letette a telefont, és keserű nevetés tört fel belőle. Az egész helyzet arcátlansága egyre világosabban rajzolódott ki előtte, és érezte, hogy ebből hamarosan komoly beszélgetés lesz.