…hanem abban, hogy nem vagyok ön. Abban, hogy a fia engem választott, és nem maradt ön mellett. Ezt pedig soha nem fogja megbocsátani.
— Akkor mégis miben? — kérdezte Nóra, és védekezőn összefonta a karját a mellkasán.
Lilla nem habozott.
— Abban, hogy különbözünk. Abban, hogy András velem akar élni. És abban, hogy ez az igazság önnek elviselhetetlen.
— Lilla… — András egy lépéssel közelebb ment, de a nő finoman, mégis határozottan elhúzódott tőle.
— És van még valami — folytatta Lilla, tekintetét egy pillanatra sem véve le az anyósáról. — Amit az imént tett, az nemcsak engem alázott meg, hanem a családomat is. Lekicsinyelte az otthonomat, gúnyt űzött az ízlésemből, és alkalmatlannak nevezett háziasszonynak. Mindezt itt, ebben a lakásban. Annál az asztalnál, amit önökért terítettem meg.
— Akkor mit akarsz? — csattant fel Nóra, hangjában ideges, már-már hisztérikus rezgés jelent meg. — Hogy bocsánatot kérjek? Hogy hazudjak, és azt mondjam, minden tetszett?
— Azt szeretném — mondta Lilla, miközben közelebb lépett ahhoz az asszonyhoz, aki percekkel korábban még megkérdőjelezhetetlen tekintélynek tűnt —, hogy elmenjen. Azonnal.
— Tessék? — Nóra szó szerint levegő után kapott.
— Megőrültél? — András megragadta Lilla karját. — Ő az anyám! Ráadásul egy óra múlva éjfél!
— Pontosan ezért — felelte Lilla, kiszabadítva a kezét, és az ajtó felé intett. — Igen, most küldöm el. Szilveszterkor. Szerinted kötelességem eltűrni a sértéseket a saját otthonomban?
— András! — sikította Nóra. — Hallod, hogyan beszél velem?
— Azt hallom, ahogy te beszélsz a feleségemmel — válaszolta fáradtan András, végigsimítva az arcát. — És egyik sem tetszik. De anya… — nagyot sóhajtott. — Ma tényleg átléptél minden határt.
— Az ő oldalára állsz? — Nóra elsápadt. — A saját anyád ellen, aki megszült és felnevelt?
— Aki öt éve mindent megtesz, hogy tönkretegye a házasságomat — fejezte be András csendesen. — Szeretlek. Mindig is szerettelek. De Lillának igaza van. Így nem viselkedhetsz.
— Én… én akkor elmegyek — kapta fel Nóra a táskáját az asztalról. — Világos. Mindketten ellenem vagytok. Rendben. Akkor elmegyek!
A botjára támaszkodva indult az előszoba felé. András azonnal utána sietett.
— Anya, várj, hívok egy taxit…
— Nem kell! Majd én…
— Kérlek, nem mehetsz gyalog ezzel a lábbal. Hadd legalább…
Lilla a nappaliban maradt. Hallotta az egyre feszültebb szóváltást az előtérből, András halk, de határozott hangját, majd Nóra dühös sziszegését. Végül megszólalt a bejárati ajtó zárja, és tompán becsukódott.
András csak jó tíz perc múlva tért vissza. Valószínűleg lekísérte az anyját az autóhoz. Az arca sápadt volt, mintha éveket öregedett volna percek alatt.
— Erre tényleg szükség volt? — kérdezte, úgy nézve Lillára, mintha most látná először.
— Igen — felelte Lilla, és leült. A teste ólomsúlyúnak érződött. — Elkerülhetetlen volt.
— Ő az anyám.
— Tudom. Ez pedig az én otthonom.
— A mi otthonunk — pontosított András.
— Akkor állapodjunk meg valamiben — nézett fel rá Lilla. — Teljes jogú háziasszonya vagyok ennek a lakásnak. Nekem kell eldöntenem, ki lépheti át a küszöbét. Öt éven át próbáltam hidakat építeni, amelyeket az anyád következetesen felégetett. Elfáradtam. Elég volt.
— Vagyis megtiltod, hogy találkozzak vele?
— Nem — rázta meg a fejét Lilla. — Találkozz vele, amikor akarsz. Kávézóban, nála, bárhol. De ide nem jön be többé addig, amíg meg nem tanul tisztelettel bánni velem.
— Ez ultimátum?
— Ez egy határ — mosolyodott el fáradtan. — Amit öt évvel ezelőtt kellett volna meghúznom. András, szeretlek. De a megalázást többé nem viselem el. Soha.
András hallgatott. A tekintete végigsiklott az érintetlen ételeken, az elaludt gyertyákon, a félig üres poharakon.
— És ha nem változik meg?
— Akkor az az ő döntése — vont vállat Lilla. — Én nem fogok tovább megfelelni. Ha rendezni akarja a kapcsolatunkat, nyitott vagyok rá. De csak tisztelettel. Másképp nem.
Ebben a csendben megszólaltak az első harangütések. Egy perc maradt az új évig. András odalépett, és a kezét nyújtotta. Lilla felállt, és együtt néztek ki az ablakon, ahol már színes fények robbantak az égre.
— Boldog új évet — suttogta András a hajába.
— Boldog új évet — felelte Lilla.
Öt év után először kő nélkül a mellkasában, félelem és szerepjáték nélkül lépett át az új esztendőbe. A saját otthonában. A saját szabályai szerint.
Az asztalon kihűlt a sült csirke, amelyet senki sem dicsért meg. Lillát azonban már nem fájt ez. Amit érzett, az megkönnyebbülés volt.
És szabadság.
Végre.