– Vagy talán azt szeretnéd, hogy hazudjak, és azt mondjam: minden tökéletes? – folytatta Nóra fagyos nyugalommal.
– Azt szeretném, ha legalább megpróbálná észrevenni, mennyi munka van ebben… – kezdte Lilla, de nem jutott a mondat végére.
– Pontosan erről beszélek: rengeteg erőfeszítés – vágott közbe az anyós. – Csak épp az eredmény középszerű. Mert nem hallgatsz a tanácsokra, mindent a saját fejed szerint csinálsz. Pedig én előre szóltam…
– Miről szólt? – Lilla gyomrában forrni kezdett valami veszélyesen forró. – Egy háromoldalas elváráslistát kaptam! Két napig főztem, négy órát aludtam, és mindent pontosan úgy csináltam, ahogy kérte!
– Ne emeld fel a hangod az anyámmal – szólalt meg először András, és a hangja szokatlan keménységet hordozott. – Ő csak segíteni akart.
– Segíteni? – Lilla felé fordult. – Egyetlen kedves szót nem mondott egész este. Egyet sem!
– Na tessék, már kezdődik is – dőlt hátra Nóra színpadiasan. – Tudtam, hogy jelenetet rendezel. Mindig ez van: amint megszólalok, jönnek a könnyek meg a kiabálás.
– Nem jelenetet csinálok, hanem próbálok…
– Mit próbálsz? Bebizonyítani, hogy jobb vagy nálam? Hogy te vagy az ideális háziasszony és feleség? – az anyós előrehajolt, tekintete jeges lett. – De ez nem így van. Harminckét éve ismerem a fiamat, te meg öt éve játszod az eszményi asszonyt.
– Anya! – András elsápadt. – Hagyd abba!
– Mit hagyjak abba? Az igazságot? – Nóra egyre jobban belelendült. – Öt évig hallgattam. Hallgattam, amikor elvette feleségül, pedig mondtam, hogy túlságosan különböznek. Hallgattam, amikor elszakítottad tőlünk, és már hétvégén sem jött haza. Hallgattam, amikor rávetted, hogy ezt az isten háta mögötti lakást béreljétek, ahelyett hogy velem élne a belvárosban…
– Lakást? – Lilla keze remegni kezdett. – Ez az otthonunk!
– Otthon? Három kis szoba egy felújítatlan panelben? – Nóra végigmérte a nappalit. – Az én lakásom kétszer ekkora, és ezerszer különb. Főzni is jobban tudok. És van ízlésem az öltözködéshez is, nem úgy, mint… – végigpillantott Lilla ruháján – …mint egy elszabadult szivárvány.
– Anya, azonnal állj le! – András felpattant. – Minden határt átlépsz!
– Milyen határt? Véleményt mondok! – Nóra is felállt, botjára támaszkodva. – Vagy már az anyának sincs joga őszintének lenni a fiával? Andriskám, te is látod: nem tud főzni, nem tud vendéget fogadni, nincs ízlése…
– Hallgasson! – kiáltotta Lilla.
Süket csend zuhant a szobára. A gyertyák lángja remegett, az árnyékok táncoltak a falakon. Lilla a szék támlájába kapaszkodott, és öt év után először nézett az anyós szemébe félelem nélkül, megfelelési kényszer nélkül, elismerés utáni vágy nélkül.
– Nóra – szólalt meg halkan, mégis határozottan –, befejezte?
– Így beszélsz az anyámmal? – kezdte András, de Lilla felemelte a kezét.
– Most én beszélek. Öt évig hallgattam. Öt évig igyekeztem megfelelni – Nórára nézett. – Megtanultam a receptjeit. Olyan ruhákat hordtam, amikről azt hittem, tetszenek majd. Úgy fésülködtem, ahogy tanácsolta. Végighallgattam a történeteit arról, milyen tökéletes anya és háziasszony. Bólintottam, amikor elmagyarázta, hogyan kell helyesen élni.
– Látod, András, én megmondtam, hogy ő…
– Nem fejeztem be – vágta el Lilla, és olyan erő volt a hangjában, hogy Nóra elhallgatott. – Öt évig hidakat építettem. Maga pedig módszeresen lerombolta őket. Mindig. Minden szóval, minden pillantással. Azt hittem, ma más lesz. Hogy ha mindent beleadok, végre meglátja: nem ellenség vagyok. Hogy szeretem a fiát. Hogy igyekszem jó feleség és jó háziasszony lenni.
Végignézett az étellel roskadozó asztalon.
– De képtelen egyetlen jó szót is kimondani. Egyet sem! Kevés volt a két nap főzés? Kevés volt, hogy ezt az átkozott abroszt tökéletesre vasaltam? Kevés volt, hogy sminkeshez mentem, miközben ebben a hónapban alig jöttünk ki a pénzünkből? Magának semmi nem elég, mert a probléma nem az ételben van, és nem is bennem, hanem abban, amit soha nem volt hajlandó kimondani.