– Elég volt, Lilla. Jogom van tudni az igazat.
A reggel feszülten indult. Nóra a konyhában sürgött-forgott, reggelit készített, Márk a telefonjába mélyedve böngészte a híreket, András halkan beszélt valakivel a folyosón. Lilla szótlanul kortyolgatta a kávéját, miközben Gábor látszólag közömbösen ült az asztalnál, valójában azonban mindannyiukat figyelte.
Az előző esti beszélgetés óta úgy érezte magát, mintha idegen emberek életébe csöppent volna. Amit Lilla elmondott neki, tele volt hézagokkal. A mostohaanya, az eltűnt karóra, a vádaskodás… mindez magyarázatnak tűnt, de nem indokolta teljesen azt a végleges szakítást, amely Lillát elszakította a családjától.
– Gábor, beszélhetnénk egy percre? – fordult hozzá Nóra, majd a fejével az erkély irányába intett.
Amikor kettesben maradtak, Nóra előhúzott a zsebéből egy apró, megviselt fotóalbumot, alig nagyobbat egy tenyérnél.
– Ezek Lilla gyerekkori képei – mondta csendesen. – Mindig magamnál hordtam. Abban reménykedtem, hogy egyszer újra találkozunk, és visszaadhatom neki.
Gábor óvatosan átvette az albumot. Az első oldalon egy öt év körüli kislány mosolygott rá, két copffal, pontosan ugyanazzal a tekintettel, amit Lillánál is látott. Nem maradt kétsége.
– Lilla volt közülünk a legidősebb – folytatta Nóra. – Amikor anya meghalt, ő már tizennyolc volt, én tizenhárom, Márk pedig tizenhat. Amíg András dolgozott, Lilla gondoskodott rólunk. Aztán megjelent Adrienn…
– A mostohaanyátok – bólintott Gábor, felidézve Lilla korábbi szavait.
– Igen. Az első perctől ellenszenvet érzett Lilla iránt. Azt mondta, túl sokat dirigál, pedig csak megszokta, hogy felelősséget visel értünk. Lassan minden egyre rosszabb lett, mígnem bekövetkezett az a bizonyos ügy a karórával.
– A nagymamáéval?
– Az volt az. Régi, családi darab. Eltűnt, és Adrienn azonnal Lillát vádolta meg. Azt állította, látta, ahogy nem sokkal korábban nézegette.
Gábor lapozott egyet. A következő képen Lilla már kamasz volt, gitárral a kezében, mellette Nóra és Márk, még gyerekesen komoly arccal.
– Mi történt ezután?
Nóra hosszasan nézett rá, mielőtt válaszolt volna.
– Márk Adrienn mellé állt. Azt mondta, ő is látta, hogy Lilla aznap forgatta a kezében az órát. Én pedig… hallgattam. Féltem megszólalni.
– Tényleg kerestél engem ennyi éven át? – kérdezte Lilla Márkot, amikor kettesben maradtak a folyosón.
A reggeli már véget ért, Gábor elindult dolgozni, András és Nóra pedig egy ügyvédi irodába mentek az örökséggel kapcsolatos papírok miatt. A testvérek magukra maradtak.
– Igen – felelte Márk röviden, anélkül hogy ránézett volna.
– Miért? Az örökség miatt?
– Nem csak azért – emelte fel végre a tekintetét. – Bocsánatot akartam kérni. Tíz éve kellett volna megtennem, de nem volt hozzá bátorságom.
Lilla összefonta a karját.
– Pontosan miért kérsz bocsánatot?
– Azért, mert hazudtam azon a családi megbeszélésen. Nem láttam, hogy elvetted volna az órát. Semmit sem láttam. Adrienn viszont… nagyon meggyőző tudott lenni.
– Inkább neki hittél, mint nekem?
Márk nagyot sóhajtott.
– Huszonöt éves voltam, és szerelmes belé. Tudom, apánk felesége volt, de csak öt évvel idősebb nálam. Játszott velem.
Lilla döbbenten nézett rá.
– Te és Adrienn?..
– Nem történt semmi, de reménykedtem – keserű mosollyal vont vállat Márk. – Ostoba voltam. Azt ígérte, ha ellened beszélek, ráveszi apát, hogy Pécsre engedjen tanulni. Bedőltem neki.
– És betartotta?
– Természetesen nem. Amint elmentél, átvette az irányítást a házban. Apát ellenünk fordította, Nóra ellen is. Egy év múlva elváltak, de addigra már késő volt: te eltűntél az életünkből.
Este Gábor a szokásosnál korábban ért haza. A felesége családjáról hallottak nem hagyták nyugodni, képtelen volt a munkára figyelni.
A lakás csendes volt. A nappaliban András elszundított a fotelben, a konyhából edénycsörgés és Nóra halk dúdolása szűrődött ki. Lillát és Márkot sehol sem látta.
– Az erkélyen vannak – jegyezte meg Nóra, mintha olvasna a gondolataiban. – Már több mint egy órája beszélgetnek.
Gábor bólintott, majd belépett a konyhába.
– Segíthetek a vacsorával?
– Persze – mosolygott Nóra. – Feldarabolhatnád a zöldségeket a salátához.
Néhány percig némán dolgoztak egymás mellett, aztán Gábor megszólalt:
– Nóra, mi az igazság valójában? Lilla mást mond, Márk mást. Hol van ebben a történetben az igazság?
Nóra letette a kezében tartott edényt, és felé fordult.
– Az igazság az, hogy mindannyian hibáztunk. Ki így, ki úgy. Én még gyerek voltam, de tudtam, hogy Adrienn hazudik az óráról. Láttam, ahogy a nagymama ékszerdobozában kutatott. Mégsem szóltam. Megfenyegetett, hogy intézetbe küldet, ha nem maradok csendben.
– És András? Tényleg semmit sem vett észre?
– Elvakította Adrienn – felelte Nóra szomorúan. – Egy fiatal, vonzó nő figyelt rá, és elveszítette a józan eszét. Inkább neki hitt, mint a saját gyerekeinek. De tudd, hogy Lilla távozása után ő szenvedett a legjobban. Évekig kereste őt, remélve, hogy egyszer még jóváteheti mindazt, ami akkor történt.