– Kik maguk egyáltalán? – Gábor ledermedt a saját lakása küszöbén. A kulcs még mindig a markában volt, a táska lecsúszott a válláról, mintha hirtelen minden ereje elszállt volna.
Három idegen állt vele szemben. Egy hatvan körüli, magas férfi, akinek halántékát már ősz szálak tarkították, mellette egy fiatal srác, az állán feltűnő gödröcskével, és egy hosszú, gesztenyebarna hajú lány. Mindannyiuk arcán volt valami zavarba ejtően ismerős, mégis biztos volt benne, hogy korábban soha nem találkozott velük.
– Lilla családja vagyunk – szólalt meg határozottan a fiatal férfi, és egy lépéssel előrébb lépett. – Gondolom, te pedig a férje lehetsz. Az, akiről eddig semmit sem tudtunk.
Gábor gyomra összerándult. Lilla családja? Miféle család? Öt év házasság alatt a felesége soha, egyetlen alkalommal sem beszélt rokonokról. Mindössze annyit mondott: „gyerekotthonban nőttem fel, nincs senkim”.
– Lilla itthon van? – kérdezte a lány, és óvatosan Gábor válla fölött bekukucskált a lakásba.
– Nem… dolgozik – felelte ösztönösen, még mindig képtelen volt felfogni a helyzetet. – Maga… vagyis ti tényleg az ő…
– Márk – mutatkozott be a fiatal férfi, és kezet nyújtott. – A bátyja vagyok. Ő itt Nóra, a húgunk. A bácsi pedig András, a nevelőapánk.
– Beengednél minket? – szólalt meg nyugodt, kissé fáradt hangon az idősebb férfi. – Hosszú történet, és nem a lépcsőház a legjobb hely a megbeszélésére.
Pár perccel később már a nappaliban ültek.
– Nem értem – Gábor a kanapé szélén kuporgott, ujjai idegesen doboltak a térdén. – Öt éve vagyunk házasok. Hogy lehet, hogy soha nem hallottam magukról?
Márk összenézett Nórával, mintha egymástól várnák a választ.
– Lillával… bonyolult volt a viszonyunk – mondta végül. – Majdnem tíz éve nem találkoztunk. Huszonhét éves volt, amikor elment otthonról.
– De miért? Mi történt?
– Nem lehet egy mondattal elmagyarázni – sóhajtott fel Nóra. – Azért jöttünk, mert fontos ügyben kell beszélnünk vele. Előkerültek a nagymamánk hagyatékával kapcsolatos iratok. Lillának erről tudnia kell.
– Próbáltam hívni a régi számain – tette hozzá András. – Aztán ismerősökön keresztül kiderült, hogy férjhez ment, és nevet is változtatott.
Gábor felállt, és ide-oda járkált a szobában. Úgy érezte, mintha a talaj kicsúszott volna a lába alól. Az a nő, akiről azt hitte, minden titkát ismeri, hirtelen tele lett ismeretlen fejezetekkel. Testvér, húg, nevelőapa – egy egész múlt, amelyről soha nem beszélt.
– Gábor, el tudom képzelni, mit érzel – lépett hozzá Nóra. – De tényleg muszáj beszélnünk Lillával. Tudod, mikor jön haza?
Válaszolni már nem maradt ideje. A zár megcsikordult, az ajtó kinyílt.
– Mit kerestek itt? – Lilla megtorpant az előszobában. Az arca halálsápadt lett, szeplői sötét pontokként rajzolódtak ki.
– Lilla… – szólalt meg halkan András, és közelebb lépett.
– Ne! – Lilla felemelte a kezét. – Megkérdeztem, mit csináltok az otthonomban?
Gábor még sosem látta így a feleségét. A mindig higgadt, józan nő most úgy festett, mintha kísértetet látna.
– Kicsim… – kezdte Nóra.
– Ne hívj így! – vágott közbe élesen Lilla. – Tíz év után egyszer csak betoppantok? Miért?
– Nagymama, Emese meghalt – mondta Márk, és egyenesen a szemébe nézett. – Három hónapja. A végrendeletében minden unokát megnevezett. A ház és a föld közös örökség. A papírokhoz szükség van rád is.
Lilla hallgatott, ajkai szorosan összezárva. Aztán Gáborra nézett.
– Beengedted őket?
– Nem tudtam… azt mondták, a családod – felelte zavartan.
– Nekem nincs családom – vágta rá Lilla, majd visszafordult a vendégekhez. – Sajnálom, ami Emesével történt. De lemondok az örökségről Márk és Nóra javára. Intézzétek nélkülem.
– Nem csak erről van szó – mondta csendesen András. – Emese hagyott neked egy levelet. Azt kérte, személyesen adjuk át.
Az este később csendesebbé vált. A váratlan vendégek a nappaliban rendezkedtek be éjszakára; a kihúzható kanapé és egy matrac megoldotta az alvást. Gábor és Lilla végre kettesben maradtak a hálószobában.
– Miért nem beszéltél róluk soha? – kérdezte Gábor visszafogott hangon.
Lilla az ágy szélén ült, kezében a felbontatlan borítékkal.
– Mert számomra tíz éve megszűntek létezni – felelte tompán. – Új életet kezdtem.
– De azt mondtad, gyerekotthonban nőttél fel.
– Hazudtam – vont vállat. – Így volt a legegyszerűbb.
– Egyszerűbb? – Gábor döbbenten nézett rá. – A hazugság szerinted egyszerűbb?
– Igen, Gábor! – a hangja megremegett. – Könnyebb azt mondani, hogy senkim sincs, mint elmagyarázni, miért menekültem el a saját családom elől, és miért változtattam nevet.
– De mit tettek veled?
Lilla sokáig nem válaszolt, ujjával lassan végigsimította a boríték szélét.
– Elárultak – suttogta végül. – Amikor a legközelebbi emberek teszik ezt, az… elviselhetetlen.
Gábor mellé ült, óvatosan közelebb hajolt hozzá.
– Meséld el nekem – mondta halkan, miközben Lilla még mindig a kezében tartotta a levelet, amely talán mindent megváltoztathatott.