– Csak az az óra volt az ok? – hangzott el a kérdés bizonytalanul.
Nóra lassan megrázta a fejét.
– Nem, messze nem csak az. Rengeteg feszültség gyűlt fel addigra, az óra csupán az utolsó lökés volt. Lilla mindig büszke természetű volt, ragaszkodott az elveihez. Amikor pedig a saját családja lopással vádolta meg, és senki sem állt ki mellette… az összetörte benne valamit.
Ebben a pillanatban visszatért az erkélyről Lilla és Márk. Az arcukról le lehetett olvasni, hogy nem volt könnyű beszélgetésük, mégis mintha az addigi feszültség oldódott volna közöttük.
– Mindjárt kész a vacsora – szólalt meg Nóra, miközben visszalépett a tűzhelyhez.
Lilla odalépett Gáborhoz, és halkan, szinte suttogva szólt hozzá:
– Beszélnünk kell. Csak kettesben.
Nem sokkal később a hálószobában ültek. Lilla az ágy szélén foglalt helyet, ujjai idegesen gyűrték a takaró szélét.
– Tegnap nem mondtam el mindent – kezdte csendesen. – Nem kizárólag az óráról és Adriennnel való vitáról van szó.
Gábor hallgatott. Az elmúlt két nap alatt többet tudott meg a feleségéről, mint az előző öt évben összesen, és érezte, hogy még nincs vége a történetnek.
– Emlékszel, meséltem, hogy a budapesti költözésem előtt Debrecenben éltem, és egy utazási irodában dolgoztam?
– Igen – bólintott.
– Nos… volt még valami. El voltam jegyezve. Egy Balázs nevű férfival. Esküvőt terveztünk.
Gábor mellkasában összeszorult valami.
– Mi történt?
– Aznap, amikor a családom megvádolt az óra eltulajdonításával, hozzá mentem vigaszt keresni. Azt hittem, mellettem áll majd. Ehelyett ő is kételkedni kezdett. Azt mondta, nincs füst tűz nélkül, és talán jobb lenne, ha visszavinném az órát, és bocsánatot kérnék.
Keserű mosoly futott át Lilla arcán.
– Akkor értettem meg, hogy teljesen egyedül maradtam. A családom elfordult tőlem, és az az ember sem hitt bennem, aki örök szerelmet ígért. Felbontottam az eljegyzést, összepakoltam, és elmentem. Előbb Szegedre, később Budapestre. Telefonszámot cseréltem, töröltem magam minden közösségi oldalról. Új életet akartam kezdeni.
– Miért nem mondtad el mindezt korábban? – kérdezte Gábor halkan.
– Féltem – felelte egyszerűen. – Attól tartottam, ha megnyitom ezt az ajtót, a múlt visszahúz. Könnyebb volt azt mondani, hogy nincsenek hozzátartozóim. És… – felnézett rá – nem akartam, hogy azt hidd, könnyedén megszakítok minden kapcsolatot. Féltem, hogy azt gondolod, egyszer tőled is így el tudnék menni.
Gábor közelebb húzódott, és megszorította a kezét.
– Lilla, öt éve élünk együtt. Tudom, milyen ember vagy. Hűséges, becsületes, őszinte. Mindenkinek van múltja. Én téged vettem feleségül, nem a történeteidet.
A vacsora váratlanul bensőséges hangulatban telt. A kezdeti feszültség elpárolgott, az asztalnál nevetés és könnyed megjegyzések hangzottak el, főleg amikor Nóra régi, gyerekkori emlékeket kezdett felidézni.
– Emlékszel, amikor megpróbáltad megtanítani Márkot biciklizni, és egyenesen belecsapódott Ilona néni virágágyásába? – nevetett Nóra. – Az asszony kergette őt kapával az egész utcán!
– Nem csoda – vágott közbe Márk vigyorogva. – A rózsái voltak a mindenei.
– Akkor majdnem ősz hajszálaim lettek ijedtemben – mosolygott Lilla, és Gábor meglepetten látta, mennyire ellágyul az arca, amikor a múltról beszél.
Vacsora után, amikor az edényeket elpakolták, és a teát is kitöltötték, András megköszörülte a torkát.
– Lilla, tartozom neked egy vallomással. Az órákkal kapcsolatban.
Az asztal körül azonnal csend lett.
– Megtaláltam őket – folytatta. – Fél évvel azután, hogy elmentél. Adrienn ékszerdobozában voltak. Azt mondta, javíttatni akarta, de… – megrázta a fejét. – Rájöttem, hogy végig hazudott. Óriási veszekedés lett belőle, végül beadtam a válókeresetet.
– Miért nem kerestél meg akkor? – kérdezte Lilla alig hallhatóan. – Miért nem mondtad el az igazat?
– Próbáltalak! – vágta rá András szenvedélyesen. – Hívtam minden számot, elutaztam Szegedre, ahol először letelepedtél, kérdezősködtem az ismerősöknél. De mintha felszívódtál volna. Később megtudtam, hogy nevet is változtattál, onnantól teljesen elveszett a nyomod.
– A nagymamám nevét vettem fel – bólintott Lilla. – Így lettem Lilla Sokolov a korábbi nevem helyett.
– Csak Emese nagymama halála után, amikor átnéztük az iratait, akadtunk nyomokra – tette hozzá Márk. – Ő tartotta veled a kapcsolatot, igaz?
– Igen – felelte Lilla. – Ritkán írtunk egymásnak, levélben. Ő volt az egyetlen, aki tudta a budapesti címemet.
– Az ő dobozában találtuk meg a leveleidet és a borítékot – mondta Nóra. – Így jutottunk el hozzád.
Gábor döbbenten hallgatta a történetet. Tíz év elhallgatott fájdalom, sértettség és kimondatlan szó zúdult most a felszínre, mindaz, ami eddig a nyugodt hétköznapok mögé volt rejtve.
– Őszintén sajnálom mindazt, ami történt – szólalt meg András. – Ha akkor nem lettem volna ennyire vak…
– Nem az órákról szólt – vágott közbe Lilla határozottan. – Hanem a bizalomról. Arról, hogy egyikőtök sem hitt nekem.
– Én még gyerek voltam – mondta Nóra halkan. – De akkor is melletted kellett volna állnom.
– Én pedig egy ostoba, önző… – kezdte Márk, de a mondatát nem fejezte be, a szobában újra nehéz csend telepedett meg.