Élete egyik legnyomasztóbb napja volt ez, talán csak az a régi emlék volt fájdalmasabb, amikor az anyja bejelentette, hogy elköltözik az apjától. Most kénytelen volt személyesen megismerni Renátát, erőt venni magán, és úgy tenni, mintha őszintén örülne az eljegyzésüknek. Mosolyt erőltetett az arcára, bólogatott, miközben Nóra lelkesen ecsetelte, mennyire csodálatos lesz innentől az életük, milyen igazi családdá válnak végre mindannyian.
– Ugye azért eljössz majd hozzánk látogatóba? – kérdezte Nóra csillogó szemmel.
– Persze – felelte Lilla, és pontosan tudta, hogy hazudik.
A mellkasában mintha egy hegyes, fagyott darab rekedt volna, ami minden lélegzetvételnél felsértette belülről, és nem engedte, hogy igazán levegőhöz jusson.
Amikor visszaért a kollégiumba, megkönnyebbült, hogy a szobatársai nincsenek ott. Végre szabadon sírhatott, nem kellett elrejtenie a könnyeit, és közben önmagát átkozhatta a saját ostobaságáért. Arra a lakásra gondolni is képtelen volt, ahová dolgozni járt, ezért elhatározta, hogy másnap üzenetet ír: beteg lett. Vagy még jobb, azt írja, hogy az anyjához utazott. Hiszen most már volt pénze a jegyre – sőt, több is annál. Miért ne indulhatna el akár azonnal?
Bekapcsolta a számítógépet, türelmetlenül kivárta, míg betölt, majd belépett az Odnoklassnikibe, hogy üzenjen az anyjának, és megkérdezze, mikor mehetne hozzá. Az anyja profilképén azonban új fotó fogadta. A képen napsütötte tengerparton ült, hatalmas napszemüvegben, átkarolva az új férjét és annak fiát. A háttérben vakítóan kék volt a víz, a part tele nyaraló emberekkel. Lilla szívében a jeges szorítás tovább nőtt, szinte elárasztotta. Egy szó nélkül bezárta a böngészőt, kikapcsolta a gépet, majd az ágyra feküdt, háttal a világnak, az arcát a fal felé fordítva.
A napok egymásba folytak, felismerhetetlen masszává váltak. Vattaszerű, zavaros álmok váltották egymást, amelyekben hol valaki után rohant, hol megállíthatatlanul zuhant lefelé egy sűrűsödő sötétségbe. A tévé állandóan szólt, csak tompa mormogás volt, háttérzaj az üres órákhoz. Szikkadt kenyérdarabokat evett, langyos vízzel öblítette le a vízforralóból. Amikor egy nap a tükörből egy idegen, beesett arc, túl nagy szemekkel nézett vissza rá, megértette, hogy ennek véget kell vetnie. Elment zuhanyozni, és hosszú ideig állt a hideg víz alatt – meleg már hetek óta nem volt, és senki nem ígérte, hogy hamarosan lesz. Ezután boltba ment, vett virslit, tojást, friss kenyeret és egy zacskó tejet, főzött magának, és mindent megevett, egy falatot sem hagyva. Az utazásra félretett pénzt névtelenül átutalta abba az alapba, amely Nóra kezelésére gyűjtött. Amikor ezzel végzett, összepakolt, és kiment az állomásra.
A vonaton fullasztó volt a levegő, az utastér zsúfolásig megtelt. Lilla szerencsére talált ülőhelyet, de a következő megállónál felszállt egy fiatal anya, mellkasára kötve egy apró, majomszerű arcú kislányt. Bár a közelben több férfi is ült, egyikük sem mozdult, így Lilla felállt, és átadta a helyét. Az asszony zavartan mosolygott, majd leült, óvatosan megtámasztva a kendőt a gyerekkel. Lilla a szorosan egymáshoz préselődő, izzadt testek között alig kapaszkodott, mégis görcsösen markolta az ülés háttámláját. Az egész úton a nőt figyelte: ahogy halkan suttogott a nyűgös kislánynak, ahogy megtámasztotta a fejét, amikor az végre elaludt, ahogy gyengéd tekintettel nézett arra a korántsem szép, mégis szeretett kis arcra. Lilla lelkében égető, fájó érzés kapart, mégsem fordította el a fejét. Talán reményt adott neki a gondolat, hogy létezik valami más is, ami még rá vár. Vagy talán csak hinni akarta, hogy az ő anyja is volt egyszer ilyen.
Az apját nem értesítette az érkezéséről, ezért az állomástól gyalog indult el. Az út kissé összerázta, de jólesett a napfényes utcán haladni, beszívni a poros augusztusi levegőt. Amikor mellette felbőgött, majd megállt egy motor, azonnal felismerte Gergőt.
– Jakovleva! – vonta fel játékosan a szemöldökét, mintha nem szándékosan fordult volna vissza utána. – Az apádhoz jöttél?
– Hozzád! – vágta rá pimaszul.
Gergő füle azonnal vörös lett.
– Jó, csak vicceltem – enyhült meg Lilla. – Nem dobnál el motorral?
– Dehogynem! – bólogatott lelkesen, miközben a pír már az arcára is átterjedt.
Lilla felült a pöfögő motorra, felvette a Gergőtől kapott sisakot. Mulatságos fiú volt, kedves tekintettel. Olyannal, mint Márké.
– Mit szólnál, ha holnap velünk jönnél horgászni? – kérdezte hirtelen. – Korán indulunk, úgy négy körül.
Gergő arca felragyogott.
– Naná! Tudod, milyen horgász vagyok? Egyetlen hal sem menekül meg tőlem!
Még beszélt tovább is, de a motor zúgása elnyelte a szavait. Lilla nem tudta, miért, de ő is mosolygott. Talán az apja meglepett öröme miatt, talán azért, mert a szívében megbújó jéghideg darab végre lassan olvadni kezdett.