Nóra valójában csak tizennégy volt. Külsőre inkább tűnt tizenkettőnek, sovány testalkata és gyerekes arcvonásai miatt, de ez az állapotát tekintve senkit sem lepett meg. Fejben viszont messze megelőzte a korát: éretten, határozottan gondolkodott, és már az első órában kérdések egész sorával bombázta Lillát. Tudakolta, van‑e barátja, igaz‑e, hogy káposztát kell enni ahhoz, hogy valakinek nagy melle legyen. Alig telt el egy óra, már együtt ültek a tévé előtt, nevettek egy sorozaton, és Lilla arra gondolt: ilyen könnyű munkáról korábban csak álmodni mert.
– Kár, hogy Renáta néni eltörte a lábát – jegyezte meg egyszer Nóra. – De őszintén? Már kezdett az agyamra menni. Folyton úgy kezelt, mintha teljesen tehetetlen lennék. Pedig rengeteg mindent meg tudok csinálni egyedül! Nézd csak!
És nem túlzott. Nóra ügyesen megtanulta, hogyan mozogjon a karjai segítségével, így Lillának valójában csak főznie kellett rá, illetve néha kivinnie sétálni. A többit Nóra megoldotta.
Rövid idő alatt szoros barátság alakult ki köztük. Lilla titokban chipset és kólát vitt neki, amit sem az apja, sem Renáta szigorúan tiltó szabályai nem engedélyeztek. Közösen falták a sorozatokat, közben mindent megbeszéltek. Nóra mesélt az álmairól: tudós akart lenni, genetikai kutatásokkal foglalkozni, ehhez viszont először talpra kellett állnia – szó szerint. Azt is bevallotta, hogy szeretne szerelmes lenni, de nem egy képernyőn látott hősbe, hanem egy igazi fiúba, akinek meg lehet fogni a kezét, és együtt lehet sétálni vele az utcán.
– Ugye egyszer majd tényleg tudok járni? – kérdezte reménykedve. – Most Kínába gyűjtünk pénzt a kezelésre. Apa el akarta adni a lakást, de nem engedtem. Egy alapítvány segít, és a rokkantnyugdíjamat is félreteszem. Még azt sem mondtam el apának, hogy tönkrement a lejátszóm… nem akartam fölöslegesen költeni.
Másnap Lilla vett neki egy új lejátszót. Nóra annyira meghatódott, hogy elsírta magát.
– Olyan jó szíved van – mondta halkan. – Anyukám is ilyen volt.
Ez az összehasonlítás különös zavart keltett Lillában. Nem is annyira Nóra miatt, hanem Márk miatt, aki napról napra egyre több helyet foglalt el a gondolataiban.
A férfi rendszerint későn ért haza, tényleg rengeteget dolgozott. Mégis mindig elkísérte Lillát a buszmegállóig, útközben pedig kifaggatta, milyen napja volt Nórának. Addig maradt, amíg biztos nem lett benne, hogy felszállt a buszra, és gyakran megjegyezte: egy ilyen csinos lánynak veszélyes egyedül álldogálni éjszaka. Ezeket az estéket Lilla különösen várta. A beszélgetések egyre hosszabbra nyúltak, néha még a buszt is lekésték. El kellett ismernie magában: beleszeretett. Méghozzá úgy, ahogy korábban soha. Márk teljesen más volt, mint a barátai vagy az egyetemi társai: érett, komoly, és zavarba ejtően vonzó.
Minden Nóra miatt változott meg. Aznap a lány furcsán viselkedett: nem kérte a chipset, a sorozatra sem figyelt igazán.
– Történt valami? – kérdezte Lilla óvatosan.
Nóra nagyot sóhajtott.
– Nem tudom. Apa tegnap megkérdezte, zavarna‑e, ha újra megnősülne.
Lilla szíve vadul dobogni kezdett, annyira, hogy alig hallotta tovább Nóra hangját.
– Komolyan nősülni akar? – kérdezte idegennek tűnő hangon.
– Úgy tűnik. Azt mondta, nem kezd semmibe, ha én nem egyezem bele. Ráadásul mostanában nagyon furcsa: éjjel nem alszik, szomorkodik, szerelmes dalokat hallgat… el tudod képzelni?
– És mit válaszoltál neki?
– Azt, hogy nem bánom. Talán akkor végre békén hagy egy kicsit. Ez a folytonos ellenőrzés már fáraszt. Most még szünet van, de iskolai időben… inkább ne is mondd.
Lilla minden porcikájával hinni akarta, hogy ő az a nő, akivel Márk új életet szeretne kezdeni. Minden erre utalt: már egy hónapja ott dolgozott, Márk nap mint nap elvitte a megállóig, figyelmes volt, törődő. Csak arra várt, hogy a férfi megtegye az első lépést. Úgy érezte, ez bármelyik pillanatban megtörténhet. De a hétvége közeledett, és semmi nem történt. Talán randira akarja hívni? De akkor ki marad Nórával? Lilla már azon gondolkodott, hogy átugrik hozzájuk valami ürüggyel, amikor megszólalt a telefonja.
– Lillácskám, mikor jössz haza? – kérdezte az apja.
– Nem tudom, apa. Miért?
– Van egy meglepetésem számodra. Gyere el.
Nem sok kedve volt hozzá. Valószínűleg megint vett valami fölösleges dolgot: egy csónakot vagy új horgászbotot. Már majdnem azt mondta, hogy nem ér rá, amikor az apja folytatta:
– Eladtam valamit. Mondtad, hogy pénzre lenne szükséged. Gyere, kislányom.
Így hát elindult, bár a hangulata a béka feneke alatt volt. Ráadásul eleredt az eső. A vonaton nyirkos levegő terjengett, dohos szag ült meg mindenütt, egy részeg férfi obszcén dalokat ordibált.
Az apja a megállóban várta, mellette megint ott sündörgött Gergő.
– Szia, Jakovleva! Elviszlek? – vigyorgott.
– Apa hazavisz.
– Ahogy gondolod! Ilyen járgány, mint az enyém, senkinek sincs!
A motorja tényleg menő volt, ezt Lilla sem vitatta. De esőben, sárban, egy falusi fickó mögött ülve utazni már korántsem tűnt csábító gondolatnak, és ahogy a cseppek egyre sűrűbben verték az aszfaltot, egyre inkább örült, hogy inkább az apjával tart haza.