Lilla szinte a csodával határos módon jutott hozzá ehhez a munkához. A pénzre égető szüksége volt, hiszen már fél éve gyűjtögetett, hogy végre elutazhasson az édesanyjához.
– Idén ebből sajnos nem lesz semmi – vallotta be az anyja még télen, amikor Lilla rákérdezett a nyári szabadságra. – Teljesen kifogytunk, Zoltánt meg kellett műteni térddel, az árak meg elszálltak. De ne aggódj, jövőre mindenképp elmegyek hozzád.
Lilla ekkor határozta el, hogy meglepetést készít neki. Elhelyezkedett egy cégnél, ahol beadandókat és zárthelyiket írtak mások helyett. Esténként, az egyetemi órák után referátumokat gépelt elsősöknek, és egyszerű genetikai feladatokat oldott meg. A tanulás és a munka együtt embert próbáló volt, de valahogy mindennel végzett. Egyedül az apjához nem jutott el, ami miatt a férfi megsértődött. Nyárra már megvolt az odaútra a jegy ára, visszafelé viszont még hiányzott a pénz, ezért felkereste az apját: azt remélte, ha sikeresen levizsgázik, és kér egy kis segítséget, azonnal továbbindulhat az anyjához. Tudta azonban, hogy az utazást nem nézné jó szemmel, ezért füllentett, és tankönyvekre meg fizetős tanfolyamokra hivatkozott.
– Drágám, ne haragudj, egy fillérem sincs – tárta szét a kezét az apja. – Vettem egy motorcsónakot hitelre, valami elképesztő darab! Este megyünk vele csapatni, reggel meg horgászni.
Lilla nem maradt estére. Azt mondta, tanulnia kell egy vizsgára. Valójában már rég készen állt, csak nem szeretett abban a házban aludni. Ez a feszültség volt az egyik oka annak is, hogy a szülei végül elváltak.
Amióta az eszét tudta, az apja mindig saját házról álmodott. Egy apró, városszéli lakásban éltek, és arra vártak, hogy a nagymama után örököljenek. Az anya úgy gondolta, abból majd vehetnek egy tágas belvárosi lakást, sőt, akár még egy gyerek is szóba jöhet. Az apa viszont makacsul egy falusi házat akart. Már a nagymama életében is állandóak voltak a viták, később pedig csak rosszabb lett. Végül az apa kijelentette, hogy az örökség az övé, és abból házat vettek.
Az anyának ott semmi sem tetszett. Éjszakánként neszektől rettegett, panaszkodott a végtelen takarításra és a kimerítő ingázásra. Egyre gyakrabban maradt bent a városban, a régi kis lakásban. Később derült ki, hogy nem csak egyedül volt ott, hanem egy Szegedről érkezett, ideiglenesen kiküldetésben dolgozó kollégával is.
Oda költözött végleg. A lakás az övé maradt, eladta, és Szegeden vett újat. Lillát nem vitte magával: előbb felújításra hivatkozott, aztán arra, hogy az orvosi pályára készülő lánynak jobb itthon tanulnia. Az anya mindössze egyszer látogatta meg, és mindketten nehezen viselték a különlétet.
– Mi bajod van, Jakovleva, miért vágsz ilyen savanyú képet? – szólt rá valaki.
Gergő volt az, a környékbeli gazdák fia. Motorral érte utol, megállt mellette, és vigyorogva nézte. Lilla válaszra sem méltatta, csak ment tovább. A fiú azonban egészen az állomásig mellette gurult, és le sem vette róla a szemét.
A vizsgát ötösre tette le, ahogy az összes többit is. A nyárra munkát tervezett, de az irodában, ahol addig besegített, közölték vele, hogy őszig nincs szükség rá, holtszezon van. Lilla kétségbeesett, még a felszolgálás gondolata is megfordult a fejében. Ekkor jött a szerencse: az egyik oktatója mellékest ajánlott. Egy ismerőse keresett megbízható lányt pár hónapra, hogy felügyeljen egy mozgássérült gyerekre.
– Baleset érte őt és az édesanyját – magyarázta. – Az anya a helyszínen meghalt, a kislány pedig már három éve kezelés alatt áll. Az apja most újabb rehabilitációra gyűjt, nem engedhet meg magának drága ápolókat. Van egy állandó gondozójuk, de eltörte a lábát, ráadásul csúnyán. Elvállalnád pár hónapra?
Lilla gondolkodás nélkül igent mondott, és másnap már indult is megismerkedni velük.
A lányt Nórának hívták. Ritka, dallamos név illett hozzá. Ő maga is feltűnően szép volt: hosszú, világos haja, kissé vágott, élénkzöld szemei és huncut gödröcskéi voltak. Lilla igyekezett nem a lány lábára nézni, amelyet pléd takart el, de a tolószéket lehetetlen volt nem észrevenni.
– Mindent el fog mondani magáról – jegyezte meg az apja, miközben idegesen az órájára pillantott.
A férfit Márknak hívták. Meleg tekintete, szabályos arca és göndör haja volt, mintha egy mesekönyvből lépett volna elő. Amikor Lilla a szemébe nézett, a keze jéghideggé vált, a mellkasában viszont furcsa forróság terjedt szét.
– Menj már, apa! – szólt rá Nóra ingerülten. Nem Lilla miatt volt feszült, hanem mert az apja tíz perc alatt ötször kérdezte meg, kér-e inni, ki kell-e mennie, vagy nyisson-e ablakot. Mint aznap hamar kiderült, Nóra ezekkel mind gond nélkül boldogult egyedül.
Kettejük között alig volt korkülönbség: Lilla tizenkilenc éves volt, Nóra pedig tizennégy, és ez a tény már az első találkozáskor különös feszültséget teremtett köztük.