…és akkor még kárörvendően hozzá is tette, hogy ebben az ügyben bizony mindenki mossa kezeit. Cinikusan nevetgélt, majd vállat vont: igen, ez a gyerek tényleg az övé, de neki már régen másfelé halad az élete.
Apám keserűen csak annyit mondott, hogy talán sosem lett volna szabad Erikával összekötnie az életét, és elég lett volna alaposabban megnéznie, milyen ember az anyja. Ebben a mondatban benne volt minden csalódása.
Nem sokkal később egy reggelen arra ébredtem, hogy anyánk nincs otthon. A lakás ugyanúgy úszott a koszban és a bűzben, ahogy mindig, csak a mi szobánk maradt érintetlen – ott Erika valamiért sosem randalírozott. Kinyitottam az ablakot, hadd jöjjön be a jeges levegő, talán enyhíti a szagot. Lillát megetettem, magam is bekaptam pár falatot, majd átkísértem a húgomat a szomszédba.
– Anyu eltűnt, nekem meg iskolába kell mennem – mondtam Mashának.
– Hogyhogy eltűnt? – nézett rám döbbenten. – Ilyen hidegben? Hol lehet?
Később derült ki, hogy az anyánk élete egy távoli szeméttelepen ért véget. Senki sem tudta megmagyarázni, miért nem indult haza, és hogyan fagyhatott meg ott. Masha csak annyit mondott, hogy értesítenek majd egy hivatalt, akik eldöntik, mi lesz velünk. És valóban megjelentek. Egy idegen nő végigmérte a lakást, majd Mashához fordult:
– Nem intézhetnénk el mindezt inkább itt?
– Tessék csak – vont vállat a szomszéd.
– Állj! – szólt ekkor egy ismerős hang a lépcsőházból. Apám ért fel épp. – Elnézést, most érkeztem. Ezek az én gyerekeim.
– És a lakás is az öné? – kérdezte gyanakodva a gyámügyes.
Apám nem vitatkozott. Rám nézett, és nyugodtan csak ennyit mondott:
– Pakolj. Hazamegyünk. A többit majd elintézem.
– És Lilla? – kérdeztem remegve.
– Természetesen ő is.
A húgom eltolta magát a faltól, odalépett hozzá.
– Apa… tényleg te vagy?
Apám felvette, szorosan magához ölelte.
– Igen, kicsim. Itt vagyok. Minden rendben lesz.
– Ne menj el megint! – zokogta Lilla.
Megdermedtem, de a hivatalos nő már nem figyelt ránk. Apám karjában tartotta a húgomat, az arcán könnyek csorogtak. Hiába próbált haragudni, hiába akart távol maradni, a szeretet erősebb volt mindennél.
– Nem megyek el. Soha többé nem hagylak itt titeket – mondta sírva.